A Doctor Strange Fanfiction - The Diamond of Memories

Az Emlékek Gyémántja

Egészen jó az idő, bár annak ellenére hogy süt a nap elég hűvös is van, főleg ahhoz, hogy az ember egy helyben toporogjon egy ház előtt. A házunk előtt. Nem is tudom mióta állok itt, és várok valami égi sugallatot, vagy valami jelet, hogy megjöjjön a bátorságom belépni. A ház tele van közös emlékekkel, a szobámról nem is beszélve, mivel igencsak szentimentális vagyok, így sok dolgot tartok meg emlékbe. És most, hogy arra készülök, hogy elmegyek, szükségem lesz pár dologra innen. Igen, elhatároztam hogy a Doctorral megyek. Annál is inkább, mert nem én kaptam meg az asszisztensi állást, szóval ismét ott vagyok, ahol a part szakad. A hölgy, aki interjúztatott kedves volt, személyesen felhívott és elmondta, hogy nagyon sajnálja, de egy fő fejes ismerősének kellett adnia a munkát. Ezt mondjuk becsültem benne, de nem segített rajtam az őszintesége. A világ már csak így működik, mindenkinek van mindenkije, csak nekem nincs majdhogynem senkim. Ilyenkor gondolok bele, milyen kevés kapcsolatom van. Csak Clarisse meg pár volt évfolyamtársam az egyetemről, akikkel néha váltunk két szót, de rajtuk kívül senki. Néha azt érzem, borzasztóan jelentéktelen és apró vagyok, főleg ilyen pillanatokban. A sorsom az, hogy beolvadjak a nagy egészbe, hogy egy névtelen könyvtáros legyek, legalábbis ezt hittem, de mintha a végzet végig a Doctorhoz vezetett volna. A kilincset is félek megérinteni. Nem akarok ismét sírni, elmerülni a gyászban. Nem akarom látni a tetthelyet. De nincs más választásom már nincs itt Clarisse, hogy kihozza nekem a cuccaim, és amúgy is, szembe kell néznem a félelmeimmel. Ez a gondolat hirtelen erőt ad, a nagyapa is ezt mondaná, hogy legyek bátor, bármivel is nézek szembe. Gyomorideggel ugyan, de kinyitom az azóta rendbe szedett zárat és benyitok. Azonnal könnybe lábad a szemem, de tartom magam. Olyan poros minden, nagyapa sose tűrt volna el ekkora koszt. Minden ugyan ott van, ahol hagytuk őket aznap. Remegő térdekkel sétálok a lépcsőig, a hálószobából kellenek dolgok. A falakon fotók, festmények, amiket ő készített hobbiból. Amint felérek az emeletre a lábaimból majdhogynem kiszáll minden élet. A szobáink egymástól ellentétes irányban vannak. Az enyém a ház jobb felében, míg az övé a bal felén, középen fürdőszoba. Az ajtaja zárva, de még rajta lóg a rendőrségi sárga szalag. Feltúrták, hátha találnak valami nyomot. Természetesen semmit nem találtak, de tudom, hogy hatalmas kuplerájt hagytak maguk után. Erőt veszek magamon és bemegyek a saját szobámba. Hirtelen egy kis megkönnyebbülést érzek, a szobám a váram, a biztonság bevehetetlen bástyája. Clarisse azt is tanácsolta a minap, hogy adjam el a házat. Megoldás lenne, de előbb megfagyok, minthogy eladjam a családi házat, ahol nagyapa, anya és én is felnőttem. Lehetetlenség. Egy fekete hátizsákba belepakolok pár könyvet, az elektronikus kütyük eszközeit, mint töltő, tok, kábelek. Pár ruha meleg és hűvösebb időre vegyesen készülve. A naplóm, és egy ősrégi, kopott kis plüssmackó. Valószínűleg dedós dolog, de ez anyára emlékeztet. Mikor összepakolok eszembe jut, hogy nagyapának volt némi tartalék készpénze a széfben a szobájában. A bankban is van pénz, de azt még jó ideig nem fogom megkapni a csomó papírmunka miatt, meg aztán az nem volt soha annyi, hogy hosszú távon meglegyek belőle, maximum egy hónapnyi tartalék, nem sokra elég. Be kell menjek a szobájába a pénzért, de olyan megpróbáltatás ez, ami minden erőmet felülmúlja. Végül benyitok, de már potyognak is a könnyeim. Érzem az illatát. Néha pipázott, miközben dolgozott, így egy enyhe füstös, kicsit kölnis illat kevereg a levegőben. A dolgai szétdobálva, a fiókok kihuzigálva. Képtelen vagyok így hagyni a helyet, ezért szépen visszapakolgatok mindent a helyére, de a végére már megint zokognom kell. Mikor a kis komód előtt térdelek, a könnyek homályán át, egy tárgy hullámzik előttem. Megtörlöm a szemem, mire egy fotót látok, amin anya fiatalon papa mellett áll, aki boldogan mosolyog, átkarolva egy szem lányát, akinek olyan higgadt és nyugodt arca van, mint amilyen az emlékeimben vannak. Boldogan mosolyognak rám, mintha azt mondanák, minden rendben lesz. Remegő kézzel megfogom és a mellkasomhoz szorítom a képkeretet, majd kicsire összegömbölyödve halkan újra sírok.