A Doctor Strange Fanfiction - The Diamond of Memories

Lehetőség

Mikor hazamegyek Clarisse szinte rám veti magát.

- Jó ég csajszi, mégis hol voltál idáig? Halálra aggódtam magam miattad! - sikkantja.

- Jól vagyok. Ne haragudj, a könyvtárban ragadtam.

- Találtál valami érdekeset? - kérdi izgatottan.

- Hát fogjuk rá, holnap még folytatom, azt hiszem.

- Ja igen... holnap. Nézd, van egy kis változás.  Már csak két napig tudok itt maradni, aztán vissza kell mennem Londonba. De te itt maradhatsz még egy hétig.  Sajnálom, de nem tudom máshogy megoldani. - közli. Hidegzuhanyként ér a tény, hogy a földönnfutó létem közelebb van, mint gondolnám. - biztos, nem tudsz visszamenni a házatokba, csak amíg találsz másikat? - kérdi.

- Ugyan, te visszamennél? Inkább a híd. De addig azt hiszem, kitalálok valamit. - mondom biztatóan, és halványan rá mosolygok, ő meg úgy néz vissza rám, mint aki szellemet lát. Két nappal később valóban újra búcsúzásra kényszerülünk.
Clarisse gurulós bőröndjével a bejárati ajtóhoz lép.

- Nos, most már mennem kell.

- Biztos ne kísérjelek ki, a reptérre?

- Nem kell, inkább menj el arra az állás interjúra, ha megkapod az állást itt maradhatsz ebben a lakásban. - mosolyog. - biztosan sikerül.

- Igen, remélem.  Nagyon jó lenne.

- Minden rendben lesz Sherill! - ölel meg. - írd meg, hogy sikerült, majd videóchatelünk és bemutatom Patricket.

- Alig várom, vigyázz magadra! - ölelése gyógyír, és ijesztő, hogy sokáig nem lesz alkalmam hozzá.

- Légy jó! - mondja majd kimegy a taxihoz. Integetek, amint lassan elindul az autóval, aztán ott maradok egyedül a nagy csend közepén. Két nap telt el, hogy a Doctor megjelent, de azóta nem tűnt fel. Talán jobb is így, nem valószínű, hogy ez a hókuszpókusz nekem való, annak ellenére mit tartogatott nekem nagyapa. Vissza kell térnem a régi kerékvágásba, ehhez pedig az első lépés a sikeres interjú. Egy könyvkiadó céghez jelentkeztem asszisztensnek. Egyszerű munka, mégis passzol hozzám. Egy magas felhőkarcoló harmindkettedik szintjén toporgok, már vagy negyed órája, mire egy idős hölgy fogad.

- Mis Sherill P. Fate. Mi a középső neve Mis Fate?

- Page, asszonyom. - válaszolok illemtudóan.

- Nagyon tetszetős az önéletrajza. Hallottam a tragikus történetét. Őszinte részvétem. Jó, hogy nem hagyta el magát.

- Látott volna egy hete. - kuncogok kínomban.

- A gyász az élet része. Próbáljon erőt meríteni valahonnan. Vallásos, Mis Fate? - kérdi. Témánál vagyunk.

- Nem mondanám magam annak. apám erőszakoskodott ezzel mindig, de én nem tudtam elmélyülni egyik közösség tanaiban sem.

- Értem. - bólint. - meghallgatom a többi jelöltet és visszahívjuk, köszönöm, hogy eljött. - áll fel és felém nyújtja a kezét, mire megrázom. Hazafelé ezen agyalok. Talán jól esne most egy kis templomban való ücsörgés? A nagyapa mindig az emberek alkotta ámításnak gondolta, amivel elfedhetik az igazságot és elterelhetik a lényegről a figyelmet, bezzeg az ő humbukja színigaz... A kíváncsiság újra fellángol bennem. Az interjút követően ismét a könyvtárba megyek. Egy kicsit bízom benne, hogy felbukkan a Doctor, de azt már nem tudom megfogalmazni miért. Nagy esély van rá, hogy enyém lesz az állás, azután meg minden sínen lesz. Szükségem lenne arra, amit a Doctor kínál? Mikor belépek még mindig ugyan olyan minden. Elhatározom, hogy leporolom a polcokat és kitakarítok. Fura mód az agyam most először kapcsol ki, mióta történt ami. Indítok egy kis zenét és szórakozva mosom fel a padlót. Jól esik, ez az én igazi megszokott közegem, ahol jól érzem magam. Elgondolkodom rajta, hogy ha gyűjtök egy kis pénzt, újra kinyitom a helyet és feldobom majd ezzel azzal. Nem tudok tőle megválni, ahogy a hátsó szobában lévő dolgoktól sem. A könyvtárban úgy érzem magam, mintha még mindig élne, ott van a falakban az összes könyvben. Azon kapom magam, hogy vidám vagyok, ami nagyon furcsa, de nem érzek emiatt bűntudatot, ő is azt akarná, hogy legyek újra boldog. Végül is van okom annak lenni. Már nem teljesen kilátástalan a helyzet, van remény, fény az alagút végén. Aztán egyre csak azt veszem észre, hogy az ajtó felé tekingetek. Mintha lenne ott valami, amit nekem szántak, és hívogat. Mondjuk ezt az egészet nekem szánták. Mikor végzek bemegyek a titkos helyiségbe. Gondterhelten sóhajtok. Van egy apró kis gondolat a fejemben, hogy foglalkoznom kellene velük, hiszen az enyémek, és rossz érzés, hogy nem tudok róluk semmit. Nem nyúlok semmihez csak leülök középre és elveszek a tárgyak rengetegében. Jó körbetekinteni rajtuk, mintha nagyapa kis barátai lennének, akik mostantól az én oltalmamra szorulnak. El telik pár óra, az ott lévő könyveket nézegetem a kibogarázhatatlan írással, de még mindig nem tudtam rájönni, milyen nyelven vannak, ezért lefényképeztem és elküldtem az egyik volt évfolyamtársamnak, egy nyelvésznek, hogy ugyan mondja már meg mi ez.