Drogbáró | ✓

⑤

５． ｆｅｊｅｚｅｔ:
Ú j   l e h e t ő s é g e k

Az autóút nagyjából egy egész napot igénybe vett, és nem tudtam közben figyelmen kívül hagyni a Nate és köztem beállt néma csendet. Nem is tudom, mit éreztem akkor. Félelmet, gyűlöletet, kíváncsiságot, fájdalmat. Mindet egyszerre. Azt sem tudtam, kik ezek az emberek, aztán meg bedugtak egy kocsiba - egy nagyon drágába -, majd a lelkemre kötötték, hogy segítenem kell kijátszani a rendőrséget. Mégis hogyan?

Mindvégig csak arra tudtam gondolni, hogy mi történt korábban, és, hogy Nate komolyan gondolta-e, amit mondott, vagy csak a pillanat hevében csúszott ki a száján.

Hazamehetsz.

Még mindig a fülemben csengett, ahogy a szó legördült a nyelvéről. Egy szó, és nekem magát az életet jelentette. Szabad lehetek. Semmi sem lesz úgy, mint régen, de szabad lehetek. Hazamehetek.

- Nem is tudtam, hogy ilyen sokáig csöndben tudsz maradni, Nolan - mondta halkan és váratlanul Nate, szemét továbbra is az úton tartva, miközben a kezét a váltóra helyezte. Máris elrontotta azt a kevés pozitív dolgot is, amit láttam benne. Gúnyolódj csak, te barom!

- Ott vagyunk már? - figyelmen kívül hagytam a kijelentését, és rögtön a lényegre tértem. Minél hamarabb túl vagyunk ezen, annál hamarabb szabadulhatok. Hazamehetsz.

- Nem - ingatta a fejét. - Még nagyon messze vagyunk.

- Pisilnem kell.

- Ó te jó ég, miért kellett magammal hoznom?! - sóhajtott fel hisztérikusan. - Két órája sincs, hogy megálltunk, és neked megint pisilned kell? Mennyit ittál? Van valami bajod a veséddel?

- Bocs, hogy élek - fordultam az ablak felé és összefontam a karomat a mellkasom előtt, aztán a lábaimat is keresztbe tettem. - De nem, nincs bajom a vesémmel - morogtam.

Nagyjából tíz percen belül lekanyarodtunk egy benzinkútnál a semmi közepén. De tényleg. Amerre csak néztem, kopár sziklák, vörös homok és száraz kórók kerültek a szemem elé, leszámítva egy fekete aszfaltos bekötőutat valami kisvárosba, meg az árva kutat az út mellett. Csupán két állásból volt az egész kóceráj. Kopott táblán szerepeltek az aktuális üzemanyag-árak, kerekes szekrényeken álltak mindenféle olajok, ablakmosók, meg autóillatosítók. A kút mellett halmokban álltak a gumik, és a rozsdás abroncsok, közöttük száraz fűszálak hajladoztak a forróságban.

Nate bekormányozta az Audiját az egyik állásba, aztán leállította a motort, majd feje tetejére tolta a napszemüvegét és rám pillantott. Átnyúlt a lábam előtt, majd a pisztolyát a kesztyűtartóba csúsztatta.

- Maradj itt - tette fel a mutatóujját, hogy nyomatékosítsa a mondandóját, aztán kipattant a járműből.

Figyeltem, ahogy körbekocogja a kocsit, aztán lekapja a töltőpisztolyt a helyéről és teletölti a tankot. Közben a nap megcsillant a fiú szemüvegén, fehér inge pedig a hátára tapadt az izzadtságtól. Hullámos haját a szél borzolgatta. A klimatizált autóban nem éreztem a kinti hőmérsékletet, de jó meleg lehetett, az biztos. Az aszfalt felett hullámzott a levegő.

Mikor befejezte a tankolást, kinyitotta az ajtómat, majd kitessékelt a járműből. Bezárta a kocsit, majd velem együtt elindult a kassza felé, és persze nekem természetesen végig előtte kellett mennem, nehogy bármerre is elkószálhassak.

Az egyedüli pozitívum csak az volt, hogy út közben megálltunk és kaptam egy nadrágot. Komolyan, olyan nehéz volt? Csak normális ruhát szerettem volna, helyette meg vesznek nekem laptopot. Nem értem Nate, meg a haverjai logikáját.