HOW TO BE A HEARTBREAKER

two

Első órára nem mentem be, hanem inkább fogtam magam, kimentem az udvarra, leültem egy padra és elkezdtem nézni a hóesést.

A hó azóta még nagyobb pelyhekben hullik és a hideg is kezd beférkőzni a kabátom alá, de még nagyon nem szeretnék bemenni. A fagyos levegő legalább kitisztítja a fejemet és nem agyalok folyton Ashtonön. Pedig amúgy mást sem csinálnék, ugyanis a szívem folyamatosan arra készteti az agyamat, hogy újra és újra lejátsza azt a lélekromboló jelenetet.

A tudat, hogy Ash valószínűleg sosem szeretett és nem is ez az első, hogy más lánnyal volt, még apróbb szilánkokra töri a szívemet.

Calum és a szívtörő kis trükkjei viszont segíthetnek.

A fiúk úgy játszanak a lányok szívével, mintha műanyagból lennének, pedig mindegyik vékony és törékeny porcelánból van. Mintha az, hogy ők összetörhetik a mi szívünket egy alap dolog lenne: mint egy kőbe vésett szabály. Ideje, hogy ez a szabály felboruljon.

Hirtelen pattanok fel a padról és elkezdek szaladni vissza a suli épületébe. Tudom, hogy azt mondtam Calumnak, hogy várjunk még pár napot, mire elkezdi megtanítani nekem a szívtörés fortélyait, de túlságosan fellelkesítettem magam.

Előkapom a telefonomat és messengeren írok neki egy üzenetet, mivel a telefonszámát már rég kitöröltem.

Lehet hogy nem kellett volna bele mennem ebbe az egészbe, végül is ő volt az aki kilencedikben csúnyán átvágott. Ráadásul most is egy ugyan olyan hazug, szoknyapecér disznó... de valami azt súgja, hogy most az egyszer a javamra lehet, hogy Calum ekkora seggfej. Még egyszer átejteni már úgy sem tudna.

Soha de soha többé nem leszek szerelmes Calum Thomas Hoodba.

Elteszem a telefonomat, majd vállal nekifeszülök a nehéz üvegajtónak és minden erőmet beleadva kinyitom, hogy végre bejuthassak a fűtött épületbe. Megigazítom a kabátomat, majd erősen megragadom a táskám szíját és elindulok az igazgatói felé, mert már most tudom, hogy befog hívatni, mert ellógtam az első órámat.

Sóhajtva huppanok le az ajtaja előtt sorakozó székek egyikére, majd a pult mögött ácsorgó Mrs. Peters-re mosolygok, aki sóhajtva feltolja a szemüvegét a feje tetejére.

- Megint itt, Lyn?

- Megint, Mrs. Peters. - felelem, mire megcsóválja a fejét.

- A szünet előtti héten is voltál már itt. Nem fognak mindig kimenteni a jegyeid, kedvesem. - dorgál le kedvesen, én pedig lassan bólintok.

- Tudom Mrs. Peters, de nem jól indult a napom és egyszerűen nem tudtam bemenni órára. - pár pillanatig csak néz rám, majd magához int. Felállok, a táskámat a székre rakom majd bemegyek a pult mögé és leülök az idős titkárnővel szemben.

- Mond csak drágám, mi történt? - két tenyere közé fogja az átfagyott kezemet, én pedig elmesélem neki, hogy mit csinált Ashton.

- Én szerettem Ashtont Mrs. Peters, de ő összetörte a szívemet. - fejezem be egy mély levegővétel kíséretében, majd hagyom, hogy egy kósza könnycsepp kiszaladjon a szememből.

- Ó szívem! Te egy csodálatos lány vagy, és ha ez az Ashton fiú nem képes ezt értékelni, hanem inkább más lányoknak csapja a szelet, akkor elmehet a jó édes nénikéjébe. - mondja határozottan, mire egy mosoly kúszik az arcomra.

- Mindig így mosolyogj, kedvesem. - szól és megszorítja a kezemet. A következő pillanatban a csengő éles hangja tölti be a teret és a folyosó végén megjelenik a matektanárom, mire felpattanok.

- Nagyon köszönöm Mrs. Peters, ön mindig fel tud vidítani. Most pedig kérem szurkoljon, hogy a jegyeim ismét kimentsenek. - mondom, ő pedig biccent. Kislisszolok a pult mögül, majd felkapom a táskámat és állva várom, hogy a sebesen lépkedő Mr. Pingpongsegg ide érjen és bepanaszoljon az igazgatónál. Valamiért ez az ember ki nem állhat engem. Talán azért, mert kilencedikben a második tanítási napon kijavítottam a helytelenül felírt egyenletét, vagy hogy azóta sem tud olyan dolgozatot összeállítani, amire rossz jegyet szereznék. Vagy mert egyszer meghallotta, hogy ping pong seggnek neveztem...

Ki tudja?

Megköszörüli a torkát, ezzel kizökkentve a gondolatmenetemből.

- Nem jött be órára, Miss. Rose. - szól bántóan magas hangján, miközben kezével már a kilincset markolássza.

- Én is tudom, Mr. McFly. - felelem, mire a feje vörösödni kezd.

- És azt is tudja, hogy most szépen be fog jönni velem az igazgatóhoz?

- Sejtettem, uram. - én tényleg nem szoktam ennyit feleselni. Lehet hogy a szívtörés kihat a rendes lány énemre.

- Akkor kérem kövessen. Most. - förmed rám, majd kopogás nélkül kinyitja az ajtót és beviharzik előttem. Nagyot nyelve utána megyek és megállok az igazgatóúr asztalánál, kezeimet magam előtt összekulcsolva.

- Miss. Rose! Mi szél hozta erre? - kérdi, majd tekintete a mellettem álló matektanárra siklik, aki mielőtt bármit is szólhatnék, dühösen felmordul.

- A kisasszony nem jelent meg az első óráján. - szinte érzem, ahogy perzselő pillantása lyukat éget a tarkómba.

- És mégis miért nem? - Mr. Rogers újra rám néz és összevonja ősz szemöldökeit.

- Magánéleti gondjaim adódtak. Elnézésüket kérem, amiért nem mentem be matematikára, többet nem fordul... - a bocsánatkérésemet hirtelen a telefonom pittyegése szakítja félbe. - ...elő. - fejezem be végül a mondatomat.

- Ez a telefonja volt, Miss. Rose? - az igazgató karba rakja a kezeit, majd végigmér.

- Igen, Mr. Rogers.

- Máskor kérem menjen be órára és hallkítsa le a telefonját. Ez volt az utolsó dobása, Lynette. - a nevemet nyomatékosan megnyomja, így tudom hogy most nem viccel. Aprót biccentek, majd egy viszlátot mormolva kisietek az ajtón.