15. fejezet

1.4K 148 11
                                    

Kirakom ma a történetet, de csak mert cuki vagyok a szülinapom előtt egy nappal xD Kellemes olvasást és bocsi a késés miatt, kissé el voltam foglalva~

OLIVER

Hamar kilábaltam a betegségből és szombatra meggyógyultam. Csak a köhögés és a taknyosság kombó maradt meg, de az ilyenkor hetekig megmarad nálam.
Délelőtt Alexander átjött, hogy segítsen a tanulásban.
- Ugye tudod, hogy ma délután találkozunk haverommal? - kösz, eddig is tudtam.
- Nem, de kösz, hogy emlékeztetsz. - lapoztam egyet a füzetében unottan, amibe az órai anyag volt leírva.
- Ugye jössz te is?
- Persze. De anyunak mondanom kell, hogy elmegyek itthonról.
- Mikor fog felkelni? - vállat vontam.
- Valamikor délben.
- Jól van. Akkor majd megkérdezzük, ha felkelt.
- Veled biztos elenged.
- Pont velem?
- Jó fejnek tart. - és egyéb okok miatt is elengedne veled...
- Hát jó. - azzal annyiban hagyta a dolgot. - Figyelj... Beszélni akarok veled valamiről...
- Miről? - kérdeztem oda se figyelve rá.
- A múltkoriról, ami a medencében történt... - felkaptam a fejem. Teljesen lefagytam és az ereimben meghűlt a vér is, először elvörösödtem, majd minden szín kifutott az arcomból. Nem tudtam erre semmi jó indokot kitalálni még most se, pedig számítottam rá, hogy VALAMIKOR meg fogja kérdezni ezt.
- Öhm... - hirtelen anyu nyitott be a szobámba.
- Jó reggelt gyerekek! Csak nem tanultok? - kérdezte anyám mosolyogva, aki most szó szerint megmentette az életemet. Köszönöm istenem!
- Jó napot, Jennifer. Igen, tanulunk.
- Örülök. Te korrepetálod Olivert, hogy behozza a lemaradását? - elhúztam a számat.
- Inkább fordítva. Anya, én már tanultam ezt.
- Ahhoz képest megbuktattak téged matekból. - vágta a fejemhez, mire szabadkozni kezdtem.
- Egyszerűen csak utált az új matek tanár! Nem bírta a képemet.
- Jól van na, megértem, kicsim. - odajött és adott egy puszit a fejemre. Csak puffogtam kicsit, majd kiment.
- Utált a matek tanárod?
- Ja... Nem tetszett neki a képem és az, hogy néha-néha kipillantottam az ablakon.
- Egy szóval bambultál?
- Nem. - válaszoltam azonnal. - Csak egy másodpercre néztem ki, de az a sátáni nő már észre is vette és az első alkalom után már kérte az ellenőrzőm. Ja, ráadásul úgy hadart, hogy semmit se értettem.
- De szemét egy nőszemély.
- Ja... Na, de erről ennyit.
- Jó... - csak ennyit válaszolt, majd tovább tanult.

ALEXANDER

Amikor végre véget ért a tanulás, már elindultunk Lou felé. A megbeszélt helyre érve egy vörös hajú fiú ült a szökőkútnál, aki hangos és sűrű káromkodások közepette a telefonját nyomogatta.
- Komolyan hozzá jöttünk? - kérdezte Oliver hitetlenkedve.
- Sajnos. De ha nagyon el akarjuk ma kerülni, akkor paróka és napszemüveg fel, majd irány innen vissza. - oldalba bökött. - Au! Az előbb még neked is volt bajod vele...
- De nem mondtam azt, hogy húzzunk innen a francba. - elindult Lou felé.
Drága barátom nagyban a játékra figyelt, észre sem véve minket. Csak akkor kapott észbe, amikor elkaptam a vállát és a szökőkútba próbáltam rántani.
- Takaroggyáááá' a helyedre! - a telefonjára nézett, amin nagy vörös betűkkel írva a "GAME OVER" felirat állt. - Ó, ne már!
- Lou...
- Bassza meg, most miért?
- Lou.
- Ezt azért kapom a feljebbvalóktól, mert annyit zsebhokiztam?!
- Lou!
- Mi van?! - mordult fel a srác végre rám nézve.
- Senki nem kíváncsi a te zsebhokizásodra... - fapofát vágtam, majd lenéztem Oliverre, aki pipacsvörösen állt ott zavart mosollyal az arcán és kerülte mindkettőnkkel a szemkontaktust. Megforgattam a szemeimet. - Perverzek...
- É-én nem is! Szerintem undorító dolog! - magyarázkodott Oliver, de inkább elcsitítottam és tereltem a témát.
- Nos, Lou, merre menjünk?
- Gyertek hozzánk. Anyu úgyis rég látott téged és az új barátodat is bemutathatnád neki. - ajánlotta fel, majd felállt a szökőkút peremére és ott kezdett el járkálni, mint egy gyerek. Oliverre pillantottam, aki kapucnija mögé rejtette az arcát.
- Most mit szégyenlősködsz? - hajoltam az arcába, mire az előzőnél is vörösebb lett. - Amíg velem vagy, ne aggódj, nem lehet semmi baj. - felvettem legszebb angyali vigyorom, hogy bátorítsam.
- J-jó... - teljesen megváltozott. Idáig mellettem elengedte magát, de most, hogy van itt valaki, szinte vágni lehet a feszültséget és az ismeretlentől való félelmet. Lou-ra néztem, aki épp leugrott elénk.
- Mehetünk?
- Persze. - Lou megindult előre. Oliver váratlanul elkapta a karomat és belém karolt, amit egy meglepett pillantással kommentáltam.
- B-bocsi... - elengedett. Csak rámosolyogtam kedvesen, mert egy félős kiscicát juttatott az eszembe.
- Csak nyugodtan.
- Hé, szerelmespár, romantikáztok még egy ideig, vagy meg is indultok? - kiáltott ide Lou vagy húsz méterről.
- Megyünk már! És nem vagyunk szerelmespár, hülye gyerek. - elindultunk. - Aranyos lenne a fejeden most egy cicafüles sapka. - jegyeztem meg halkan az engem karoló fiúnak.
- He? M-m-m-miért gondolod így...?
- Mert most egy félős kiscica vagy. Tisztára úgy viselkedsz.
- Oh... hát... otthon azt hiszem van egy ilyen sapkám... de nem szoktam gyakran hordani, csak... egy különleges eseménynél...
- Esemény? Milyen esemény?
- Oh, tudod, vannak olyan rendezvények, ahova... animések és gamerek járnak, a Comicon és pár napra el szoktam menni... Még egyik volt barátom hívott el és azóta nagyon megtetszett.
- Azon én is jártam már. Lehet el kéne mennem... Te menni fogsz a legközelebbire?
- Még nem tudom. - vállat vont.
- Értem... - kicsit elszomorodtam, azt hittem ő is jön, akkor együtt járhattuk volna be a Comicont.
Furcsa érzés kezdett el kavarogni a gyomromban, ami egészen a nap végéig nem múlt el. Nem a hányingerről beszélek, vagy undorodnék valamitől... Magamnak se tudtam volna megmagyarázni az érzést, hogy ez mégis micsoda.

Végül eljött a hétfő és Oliverrel szokás szerint befuvaroztattuk magunkat Camille-al.
Az iskolakapuban megálltam és figyeltem az iskolát, de az a rossz érzés megint ott kavargott bennem. Oliver csak ment előre Thomashoz, aki boldogan mosolygott rá, mikor odaért hozzá és rögtön kivette a fülhallgatóit. Barátságosan üdvözölte a fiút és elkezdtek beszélgetni. Az egyetlen jó érzés az volt, hogy Oliver teljesen feloldódott a közelében és mosolygás közben járt a szája.
A kukkolásomat ismét Michelle szakította meg, aki most oldalról támadva ölelt meg.
- Bubumaci! - kicsit elfintorodtam.
- Szia Michelle... - megint Oliverékre néztem. Még ott álltak a lépcsőnél. - Michelle, egy kicsit beszélhetnénk?
- Öhm... persze. - azonnal elkaptam a karját a válasza után és félrehúztam a lányt.

OLIVER

Egy hatalmas csattanást, majd egy hangos szisszenést hallottunk nem messze tőlünk és a még kint lévő diákok is egy emberként fordították a fejüket a hang forrása felé. Csak annyit láttak, hogy a plasztik cica elkezd ordítani, még hozzá nem is akárkivel. Alexanderrel, aki egyre vörösödő arcát fogta. Hamarosan ő is felemelte a hangját és egy veszekedés kezdett el kialakulni közöttük. Ahogy hallottam, Alexander a bajait sorolta el a csajnak, az viszont elkezdett szabadkozni. Önkénytelenül is széles vigyor ült az arcomra, de én voltam az egyetlen, aki a fogát villantva örült ennek az egész szakításnak. Thomas értetlenül nézett rám oldalról és meglegyintette tenyerét az arcom előtt, amit gyorsan el is toltam, hogy lássam a műsort.
- Tudod mi még a bajom veled, Michelle? - emelte fel még jobban a hangját. - Az, hogy egy rohadt kígyó vagy! Zsarnokoskodsz és manipulálsz másokat, utána meg zsinóron rángatod őket! A pasikat akarva, vagy akaratlanul, nem tudom, de az ujjaid közé csavarod!
- És azzal meg mi a baj?! Igen, az ujjaim közé csavarom őket! - Alexander feje most már nem a pofontól lett egyre vörösebb, hanem a dühtől. - Sőt lefeküdtem a fél foci csapattal is!
- Inkább a fél iskolával! - ordította be valaki a bámészkodók közül, és ha tudtam volna, hogy ki volt az, adtam volna neki egy pacsit.
- Ribanc vagy, fogadd el! Örülj neki, hogy nem bántok lányokat, mert most egy hatalmas pofont te is megérdemelnél. - sziszegte Alexander, majd megigazította a fején a sapkát és elindult befelé. Egymásra néztünk Tommal, majd egyszerre bólintva elindultunk utána, a megszégyenített Michelle-t otthagyva, akit a fele társaság éppen körberöhögött.

Save me from DepressionWhere stories live. Discover now