Egy eldobott szerelmeslevél - Adrinette novella

Egy eldobott szerelmeslevél

– Igazán nem kellett volna. De komolyan – vágok unott pofát, de muszáj röhögnöm.

– A tanárok kértek, hogy adjuk át. Majdnem mindenki adott egy-egy füzetet – magyarázza Nino. Gyorsan felvázolja, hogy mit vettek ma, elmond néhány sztorit, ami a délelőtt folyamán történt, majd elindul haza, mert állítása szerint holnap dolgozatot írnak fizikából. Köszönöm nátha, most hálás vagyok!

Ledobom a táskát az asztalra, majd kipakolom a füzethalmot az asztalra. Nino – matek. Alya – irodalom. Max – kémia. Marinette – történelem. Van benne egy órai vázlat, amit valószínűleg a tanár írt nekem. Egyelőre az asztalon hagyom őket, és visszafekszem pihenni.

Estére sikerült befejeznem a matek és az irodalom átmásolását, és a részleges megtanulását. Ennél többre a beteg fejemmel nem vállalkozok. Kicsivel utána apa is hazaér, persze nem ő, hanem Nathalie néz be rám, és hoz egy kis forró levest is. Megköszönöm, és a tálcát az ölembe veszem, lassan kanalazom.

– Kíváncsi vagyok, Chloé tiszteletét teszi-e holnap – elmélkedik Plagg. Az ötlet annyira elborzaszt, hogy kiköpöm a levest, ami egy szép foltot hagy a világoskék ágyneműn. A kis, fekete macska felnevet, mintha ez lett volna a célja. Arrébb pöckölöm, mire a matracon bukfencezve ér földet.

– Remélem nem – felelem borzongva. Befejezem a levesemet, a tálcát az asztalra rakom, majd nyakig betakaródzva fekszem az ágyamban. Perceken belül elnyom az álom.

Amikor kinyitom a szememet, muszáj hunyorognom, mert a nap sugarai bántják a szememet. Ha tippelnem kéne, tizenegy óra körül van. Ledobom a takarót. Sokkal jobban érzem magam, talán a leves, meg a kiló gyógyszer, amit bevettem, végre meghozta a hatását.

Gyorsan lezuhanyozok, felöltözök, és megreggelizek, majd nekiállok a tegnapi leckék maradékának. A kémia alig egy óra alatt megvan, hamar nekifogok a történelemnek is. Plagg mondjuk folyamatosan, de tényleg megállás nélkül beszél. Talán az lenne a legjobb, ha átváltoznék Fekete Macskává, hogy ne halljam a locsogását.

– Plagg! Nem hallgatnál el? Muszáj tanulnom! – mutatok a nyitott füzet felé. A válasza csak egy unott kép. Gyorsan megindul felém, hirtelen nem tudom, mit akar, de látom, hogy a füzet a kis mancsai közt lóg, jó magasan a szobában.

– Unatkozok. És ha idegesíthetlek, azzal szórakoztatom magam – feleli egyenletes hangon. Próbálok felállni az asztalra, de így sem érem el. Hiába ugrálok, Plagg magasabban van.

– Egyszer kapjalak a kezem közé, te bestia! – morgom az orrom alatt. A kwamim összevissza repdes a szobában a füzettel a kezében. A lapok százfelé állnak, ahogy pörög a füzettel. Az egyik oldal kirepül, visszaesik a földre, és az már nálam van, nem Plagg-nál.

Adrien. Ez áll rajta dőlt betűkkel. A vékony boríték nincs lezárva, egy csomó lap van benne.

– Miért van rajta a nevem? – kérdem a papírt forgatva. Plagg lejjebb ereszkedik, a füzetet is lerakta, mert ez érdekesebbnek bizonyult.

– Helló észlény, talán mert neked írta? – integet a szemem előtt. Nagy a kísértés, hogy kivegyem, és elolvassam, de nem teszem. Majd Marinette ideadja, ha készen áll rá.

– Nem olvasom el! – jelentem ki, és visszacsúsztatom a füzetbe. Plagg a szemét forgatja csak.

– Mert ezt súgta a megérzésed? – gúnyolódik, majd kikapja a levelet a helyéről. Elkezdi olvasgatni. Egy perccel később megáll a levegőben, és felém fordul. – Szerintem ez érdekelne. – Lerepül hozzám, mire azonnal elveszem tőle a levelet.