Elvetemült vonzerő

1. - Új jövevény

Hogy hogyan ismerkedett meg Harleen Quinzel és a híres Joker?

Hadd meséljek el egy történetet...

A pszichiáterek élete nem éppen unalmas.

Nap, mint nap érkeznek új betegeik, néhányukkal pedig hatalmas küzdelem a fejlődés, ha nem lehetetlen.

Harleen Quinzel egy nagyszerű pszichiáter. Intelligenciájának és türelmének határa a csillagos ég. Őszintén megvallva, nem csak az intézet, hanem az államok legjobb pszichiáterei közé sorolható. Nem létezik számára lehetetlen megoldás, csak kihívás. Soha nem adja fel, a betegei egyenesen imádják.

Minden súlyos esetet ő kap. Valami van benne, ami még a legelvetemültebbek szívébe is belopja magát.

De mi lehet az, amitől még Joker sem úgy bánik majd vele, ahogyan a nőkkel szokott?

- Dr. Quinzel! - fülsüketítő kiabálás hallatszik a folyosóról, mely Harleen irodája felé közeledik.

A doktor a hatalmas bőrkanapé mögött ácsorog, kezével végigsimítja azt, majd mikor meghallja, hogy irodájában már nem csak ő tartózkodik, bájosan megpördül fehér orvosi kabátjában, és a vendég felé egy hatalmas, őszinte mosolyt küld.

- Miben segíthetek neked, Klaus? - a recepciós fiú kissé kapkodja a levegőt, nyilvánvalóan az egész intézetet végig rohanta, hiszen Quinzel irodája a tetőtérben van, ami lássuk be, nem kis táv a földszinten lévő recepciótól, pláne, hogy az építmény öt emeletes.

Ezen a szinten találhatók Harleen Quinzel betegei, a legsúlyosabbak.

- Dr. Quinzel, új betege érkezett. Lent várakoznak. - a csupán tizenkilenc éves tanonc fiú, aki jelenlegi állapotában a recepciós pozíciót tölti be, valójában soha nem tudta elrejteni az érzelmeit a huszonhat éves Harleen iránt, és egyszer azt is kibökte, hogy a célja az, hogy együtt dolgozhasson a gyönyörű pszichiáterrel, de nem ám úgy, mint egy jelentéktelen kis recepciós, hanem mint egy elismert pszichológus.

Habár Harleen soha nem tudna Klausra úgy tekinteni, ahogyan Klaus teszi ő rá, ennek ellenére nagyra becsüli a munkáját és szorgalmát, és szerinte egy nap kitűnő pszichológus válik belőle.

A doki halványan összeráncolja homlokát, majd információkat igyekszik kiszedni a mogyoróbarna hajú, kék szemű, izmos testalkatú Klausból.

- Neve?

- Joker. - Klaus félve adja meg a választ, és látja, hogy Harleen is igencsak meglepődik. Talán kissé össze is zavarodik.

- Klaus, ez most megint egy olyan beteg, aki azt hiszi magáról, ő Joker? - Joker élete a legfelkapottabb téma az államokban, talán még a világ többi részén is. Dr. Quinzel milliónyi olyan beteggel találkozott már, akik kifestették magukat, a hajukat zöldre színezték, és azt hitték, ők a hatalmas Joker.

- Nem, Dr. Quinzel. - Klaus nem akar magyarázkodásba kezdeni, inkább visszafogottan biccent egyet Harleen felé, hogy kövesse. A doki nem tesz másként, kíváncsisága hajtja.

Klaus és Harleen sietve mennek a lift felé, amelyet csak az orvosok használhatnak, a fiú ezért is utálja a recepciós pozíciót.

- Dr. Quinzel, legyen nagyon óvatos! - Klaus ijedt tekintetét levakarja az arcáról, amikor kinyílik a lift, és alig néhány méterre vannak már csak az elvetemült elmétől.

Harleen Quinzel a megszokott intelligenciájával és nyugodtságával sétál oda, ahol több őrt lát, és középen csak egy zöld fejtetőt vél megpillantani, hiszen a sok gorilla teljes kitakarást nyújt annak, aki állítása szerint maga Joker.

Klaus előre siet, és akárcsak a politikusokat, vagy bármilyen színpadi embert, szinte felkonferálja Harleent, és bejelenti az érkezését.

- Megérkezett Dr. Harleen Quinzel! - mondja határozottan, mire az őrök szétszélednek, így Harleen remek rálátást kap az új jövevényre.

Elakad a lélegzete, talán a szája is pár pillanatig tátva marad, de hamar visszanyeri diplomata énjét, kihúzza magát, és felruházza arcára a csodálatos, szívmelengető mosolyát.

- Köszönöm, innen átveszem. - nyugtató pillantást küld a gorillák felé, de ők még mindig nem mozdulnak.

- Dr. Quinzel, parancsot kaptunk, hogy addig nem hagyhatjuk magára a beteggel, amíg nem lesz teljes biztonságban, a szobájában. - közli az egyik kigyúrt pasas.

A férfi, aki valóban hajszál pontosan olyan, mint Joker - na de ez még nem garancia arra, hogy nem csak egy felettébb remek munkát végző maszkmester - csak némán, nagyra nyílt szemekkel és vigyorral az arcán bámulja a pszichiátert. Harleen szívesen rászólna, hogy ne méregesse úgy, mint egy darab húst, de az szakmaiatlan lenne tőle, így csak felveszi a szemkontaktust, és barátságos energiát igyekszik sugallni a beteg felé.

- Joker. - suttogja rekedt hangon a férfi, és egy szempillantás alatt kezét nyújtja az orvos felé.

Az őrök azonnal a keze után kapnak, nem értik, hogyan szabadult meg ilyen könnyedén a bilincsből, amikor egy perccel ezelőtt még határozottan mindkét csuklójára rásimult a kényelmetlen tárgy, de Harleen leinti őket, és most először olyat tesz, ami egészen biztos, hogy élete legfelelőtlenebb döntése.

- Dr. Harleen Quinzel. - tartja a szemkontaktust, és elfogadja a gesztust.

Ha ezt a főnök látná, ki is rúghatna, gondolja Harleen, hiszen alapszabály, hogy pszichiáter és páciense között mindenféle testi kapcsolat szigorúan tilos, és akkor még nem is említettük azt a fajta szemkontaktust, amely Joker és Harleen között kialakult, már az első pillanattól kezdve - hívogató és csábító.

A gorillák hatalmas megilletődöttséggel figyelik a történést, nem tudják, mit tegyenek.

A kézfogás Harleen és Joker között hosszabb ideig tart, mint a megszokott, de Dr. Quinzel kénytelen megtörni azt, hiszen tudja, ha ő nem teszi meg, napestig itt állnának, kézen fogva és farkasszemet nézve.

Amint Joker keze újra szabad, az egyik gorilla villámgyors csapást mér arra, és ismét bilincsbe erőszakolja.

- Jól van, jól van fiúk, én nem ellenkezem. - lassú fejrázással és ördögi kacajjal megfűszerezve a zöld hajú, tetovált, tüzes tekintetű férfi bájosan az őrökre pillant - már amennyire lehet bájos egy ilyen ember - majd újra Dr. Quinzel tekintetét keresi, és meg is találja, ugyanis Harleen képtelen levenni a szemét róla.

Hiába tagadni, teljesen magával ragadta az elvetemültek legelvetemültebbje.