Me and the Dolan Twins

Párizs?!

Cinderella Jones vagyok, húsz éves. Nos, igen... A szüleim nagyon aranyosnak tartották, hogy a lányukat Hamupipőkének hívják. Nem gondoltak bele, hogy egyszer felnövök, esetleg egy giminek nevezett elmegyógyintézetbe kerülök, ahol a nevem miatt kilógok majd. De neeeem! Engem Hamupipőkének kellett elnevezni. Köszi, Anyu, Apu!

Anya egy gyermekotthonban dolgozik, míg Apa egy jól menő híres cég igazgatójának jobb keze. Anya az életét a gyerekeknek szentelte. Persze rám is figyel meg minden, de néha úgy érzem, az ottani gyerekek jobban érdeklik, mint a saját, egy szem lánya. Elég bohókás személyisége van és szerintem, ha nem lenne a nyaka, még a fejét is elvesztené. Apa a családban a szigorúbb, odafigyelőbb. Ha valamit nem találok, akkor nem „Anyaaa!"-t kiabálok, hanem „Apaaa!"-t, szóval igen.

Két jó barátnőm van. Summer az egyik. Summer Haul magának való lány. Kifejezetten jó a kézügyessége. Na nehogy félre értsd, csupán a kézzel készített ékszerei valami csodálatosak. Különböző ásványokból, vagy képekből készít nyakláncot, karkötőt és fülbevalót is. az iskolában az osztály okosabbik felébe tartozik, hiszen a jegyei sem kifogásolhatóak. Emlékszem, hogy még a gimi első napján futottam bele. Szó szerint. Mindketten akkorát estünk, hogy az én fenekem még a nap végén is sajgott. Végül egy kávé mellett lett az egyik jó barátom.

Samantha Hill, a szőke bomba. Nem is tudom, hogyan jellemezzem nektek. Energikus, élettel teli, vadóc lány, aki nem fél a kihívásoktól, a feladatoktól, sőt! Szinte semmitől. Legalábbis eddig nem vettem észre, hogy valamitől visszakozik. Az életében előrébb helyezi a szörfözést és a parkourt, mint a tanulást. Az osztályban a gyengébb felének erős éllovasa. Nem az a négyes tanuló, inkább erős hármas, de így is lecsúszott a „jobbak" közül, ahogyan a négyes-ötös tanulókat nevezik a tanárok. Még az egyik év eleji bulin akadtunk össze, felelsz vagy mersz közben. Ő azt a feladatot kapta, hogy smárolja le a legszimpatikusabb lányt és én lettem a kiválasztott. Azóta sem mondtam meg neki, hogy az Övé lett az első csókom, de mindegy is.

Most, hogy megvolt a bemutatkozás, megmutatom, hogy hogyan jöttek a képbe a Dolan ikrek.

- Cinderella drágám, gyere le egy kicsit! – hallottam meg apa hangját a nappaliból.

Kilépve a szobámból sétáltam végig a folyosón egészen annak végéig, ahol a lépcső található. Lesétálva a fokokon léptem be a temérdek képpel ellátott előszobába, hogy jobbra fordulva megpillantsam szüleimet és két ismeretlen fiút. Ahogy végig mértem Őket láttam, hogy ikrek és éppen az egyik gyerekkori képem vizslatták. Nos, az ismeretség már jól kezdődik. Ahogy beléptem Ők is felém fordították tekintetüket és félelmetesen egyszerre mozogtak szemeik. Szinte már szinkronban mértek végig. A talpamtól egészem a fejem búbjáig.

- Ella, Ők itt Ethan és Grayson Dolan, az egyik barátnőm fiai. – mutatta be őket Anya egy nagy mosoly kíséretében.

- Sziasztok. – köszöntem röviden a fiúknak és végig néztem szüleimen. Nagyon furcsán viselkedtek.

- Azért vannak itt – kereste a jó szót Apu –, hogy jobban megismerjenek.

- Mit csináltatok? – kérdeztem meg sem lepődve a mondaton.

- Nos, úgy döntöttük, mivel itt van a tíz éves évfordulónk, ezért elmegyünk Franciaországba! – újságolta apa a szerinte jó hírt.

- Igen..? Mennyi, egy hétre? – kérdeztem figyelve Anyát, ahogyan álmodozik. Már rég nincs köztünk.

- Nem egészen. Mi ... – Apa nem tudta befejezni a mondatot, mert Ethan és Grayson átkaroltak jobbról és balról, hogy hatalmas, kárörvendő vigyorukkal bejelentsék a „jó" hírt.

- Két teljes hónapig nálunk fogsz tanyázni, ... - kezdett bele Grayson.

- ..., amíg az Őseid Párizsban ünnepelnek. - fejezte be hatalmas nagy mosollyal arcán Ethan.

- HOGY MICSODA?! – itt teljesen elszakadt a cérna, telt be a pohár, és a többi. Nem tudtam elhinni, hogy a szüleim két hónapra lepasszolnak valami idegen családhoz.

Ezért most itt pakolom a cuccaim, hogy a fiúkkal együtt menjek el hozzájuk. Anyáék is ma utaznak, így úgy döntöttek kizárnak a házból, hogy semmi esetre se tudjak vissza jönni. A legjobb szülők. Remélem érezhető volt az előbbi mondatomban az irónia.

Végül elpakolva minden lényeges dolgot indultam meg a bejárathoz. Fájdalmas búcsút vettem a cuccaimtól és a háztól, hogy végül az udvaron lebiggyesztett ajkakkal próbáljam meggyőzni drága nemzőim, hogy hagy maradjak egyedül a házban. Sikertelenül persze. Hogyan máshogy.

Szüleimtől is búcsút véve ültem be Dolanék kocsijába és bekötve magam néztem a házat, míg el nem tűnt a látókörömből.

- Nem kell nagydobra fújni, nem fogunk bántani – mondta Grayson az anyósülésről.

- Annyira. – egészítette ki testvérét Ethan és egy vigyorral a képén nézett rám a visszapillantó tükörből.

Ezzel kezdődött el a közös történetünk. Akkor még nem gondoltam azt, hogy miket fogok átélni a Dolan rezidencián.

Ha tetszett ez a kis szösszenet, ne felejtsetek nyomot hagyni komment és szavazás segítségével! :)