Goodbye

Esernyővel a kezemben lépkedtem a magányos utcán, ahol csak egy-két ember haladt el mellettem, azok is teljesen figyelmen kívül hagyva jelenlétem. Egyáltalán nem bántam, sőt, örültem, hogy abban a pillanatban átnéztek rajtam a velem szemben jövő alakok. Az égből minduntalan esőcseppek záporoztak a földre, megnedvesítve azt, majd egy bizonyos idő elteltével teljesen elázott az egész, miután már több, mint fél órája szüntelenül esett és esett. Üres tekintettel néztem fel a szürke égboltra, amely teljes mértékben egyezett az én hangulatommal is, mely szürke, szomorú, tanácstalan és elveszett volt. Nélküle, teljesen tehetetlen voltam. Olyan voltam, mint egy üres hüvely, szellemi és fizikai erő nélkül.

Ahogyan az eget kémleltem, megálljt parancsoltam lábaimnak és csak meredten néztem felfelé. Az esőcseppek halkan kopogtak az esernyőmön, a kocsik nagy zajt csapva haladtak el mellettem az úttesten, de én egyiknek sem szenteltem nagy figyelmet. Mintha minden összemosódott volna az eső eleredtével és egyszerre úgy éreztem, hogy még az időjárás is nekem kedvez, abban az értelemben, hogy én is sikeresen bele tudtam folyni környezetembe. Pár pillanat, ennyi időt töltöttem még az ég kémlelésével, majd tekintetem újra az épületekre és az utcán menetelő emberekre vándorolt. Egy pillanatra azt hittem, hogy őt látom, ahogy ott áll, zsebre dugott kezekkel a járda végében és engem vár, ahogy addig mindig is tette, így egy hitetlen mosolyra húztam az ajkaim, teljesen megörültem a srác láttán. Léptem egyet előre, hogy aztán újra megtorpanhassak, hiszen ez mind csak illúzió volt, halucináltam jelenlétét, hisz ő már nem lehetett ott, ahol én, nem volt már velem. Tényleg nem volt ott, amikor újra odakaptam a pillantásom. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, miközben szép lassan ismét elindultam.

Komótos léptekkel meneteltem a gyalogátkelő felé, melyen az emberek, szedve a lábukat, gyorsan átértek a másik oldalra, még mielőtt a lámpa, mely a zebra mindkét oldalára fel volt függesztve, pirosra nem váltott. Pár személy még átszaladt a pislogó zöld fénynél, sietős dolguk lehetett, én viszont nem erőltettem meg magam, hogy megkockáztassam az átmenetelt a túloldalra, hanem lassan odasétáltam az úttest széléhez pont abban a pillanatban, amikor pirosan gyulladt ki a lámpa. Nekem nem volt sietős, az egész napomat rászántam terveimre. Nem akartam mást sem csinálni, csak egy sétára indulni, egyedül, hogy gondolatban újra vele lehessek.

Elködösült tekintettel néztem magam elé, amikor hirtelen egy emlék jelent meg szemeim előtt. Pár hónappal azelőtt, hogy elment, Hoseok-al éppen a kedvenc parkunkba tartottunk és ugyan úgy pirosat kaptunk. A kezemet lazán fogó srác csak elhúzta a száját, én viszont jót nevettem reakcióján, mire sunyin rám vigyorgott, én pedig már tudtam, hogy készül valamire, ezért amikor a lámpa jelezte, hogy most már átkelhetünk a zebrán, elengedtem a kezét, majd rohanni kezdtem a másik oldalra. Hangosan utánam kiáltott, hogy úgyis el fog kapni, bárhogyan is próbálok menekülni előle, én viszont ugyancsak felnevettem, ezúttal gyerekes viselkedésünk miatt. Végül neki lett igaza, elkapott és ügyes kézmozdulatokkal összeborzolta a hajam, én pedig hagytam neki, nem tehettem sok mindent ellene. Az emlék úgy röppent el a szemem előtt, mint az álom, a kellemes érzés pedig, ami az emlék felelevenítésével a hatalmába kerített, egy szempillantás alatt szertefoszlott és ismét üresnek éreztem magam belül. Szerettem volna még egyszer olyan vidáman beszélgetni vele, kergetőzni, mint a kis gyerekek, nevetni egy csomót a bolondságain, kézen fogva sétálni, élvezni egymás társaságát, érezni az érintését, mindez jó lett volna, de már késő volt, rég késő.

Mivel a lámpa már egy ideje zöldre váltott, az emberek tömege, kikerülve engem, megindultak a szemben lévő oldal felé, így én is kelletlenül elindultam a vizes úton, át a túloldalra. Átérve, uticélom felé vettem az irányt. Magamba roskadva lépkedtem és néztem, ahogyan az emberek, kezüket vagy éppen táskájukat tartva a fejük felett szaladnak az eső elől és ekkor újabb emlék jutott eszembe, amikor Hoseok és én is ugyan úgy jártunk, mint azok a rohanó emberek, az esőtől mentve magukat. Azon a napom találkoztunk először, mely olyan érzést keltett bennem, mintha csak tegnap történt volna. Középiskolások voltunk, amikor megtörtént az első találkozásunk. Egy iskolába jártunk, viszont addig a napig észre sem vettem jelenlétét, vagy ha igen, akkor sem emlékeztem rá, hiszen sok diákkal futottunk össze nap, mint nap, viszont azon az esős kedd délután minden megváltozott. Egyedül indultam hazafelé és már félúton jártam, amikor az ég úgy gondolta, hogy egy nagy dörgés kíséretében sírásra fogja. Megpróbáltam szaladni előle, de egyre jobban és jobban esett, így beálltam egy ház alá, hogy megvárjam, míg eláll. Egy picit távolabb tőlem állt egy másik személy is, ugyancsak az esőtől védve magát. Ő volt az a személy. Amint odanéztem, ő elkapta a pillantásom, majd rám mosolygott. A lélegzetem elállt és csak kerek szemekkel néztem őt, és éreztem, ahogyan hatalmasat dobban a szívem. Szerelem volt első látásra.