Más Lett A Világ... Mi Is Mások Lettünk

1. Fejezet

Loki:

Nehezemre esett még az is, hogy kinyissam a szemem, nem hogy az, hogy nyitva is tartsam. Körülnéztem, de nem ismertem fel a helyet. Hol vagyok? Aztán egyszerre ugrott be minden, a torony, Stark, de már nem ott voltam, mármint a toronyban. Hová hozott? Miért jöttem egyáltalán hozzá?  Tettem fel magamnak a kérdést, de nem tudtam rá válaszolni. Miért pont hozzá? Mi okos lenne megbízni benne? Mi lesz, ha rosszul sül el ez az egész?

A gondolataimból az rántott ki, ahogy az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt. Stark lépett be egy fémtálcával a kezében, mikor észre vette, hogy ébren vagyok egyik kezével elengedte a tálcát és maga elé emelte.

- Nyugalom Rudolf, nem foglak bántani - tette le a tálcát az ágy szélére, amin azonnal megpillantottam a fecskendőt. Rögtön feljebb toltam magam az ágyon, de azonnal fájdalom nyilallt majdnem minden porcikámba. - Hé, csak nyugi! Figyelj, ki kell szednem a varratokat a szádból, már ha nem akarsz néma maradni és éhen halni - ült le az ágy szélére, én pedig még mindig bizalmatlanul néztem rá. - Oké, tudom, hogy nincs semmi okod bízni bennem, de el kell ismerned, hogy nekem sincs több okom megbízni te benned - mondta és be kellett ismernem, hogy igaza van. Lassan bólintottam egyet, mire Stark átrakta a tálcát az éjjeliszekrényre, majd óvatosan leemelte az injekciós tűt. - Szerintem jobb, ha lehunyod a szemed, bár igaz nem sokat segít - mondta, de csak határozott tekintettel néztem rá, ám mikor az arcomhoz közelített a fecskendővel vadul rázni kezdtem a fejem és elhúzódtam. - Figyelj rám, ezt muszáj különben eléggé fájni fog - húzta el a kezét, de én csak tovább tiltakoztam. - Na jó, így nem megyünk semmire - sóhajtotta és visszarakta a tűt. - Ha nem kapsz érzéstelenítőt, nem fogok kertelni, rohadtmód fájni fog mikor kiszedem a varratokat.

- Mert annyira érdekel, hogy mi van velem - gondoltam.

- Hé, ide figyelj! - emelte meg a hangját. - Lehet, hogy nem vagyunk puszipajtások, megakartad szállni a Földet és kivágtál az ablakon, de attól még nem akarom, hogy elpatkolj! - mondta dühösen, majd szemei kikerekedtek a szája pedig tátva maradt. Először fogalmam sem volt róla, hogy mi ütött belé, aztán rá kellett jöjjek, hogy a gondolatomra válaszolt az imént.

- Te hallottad...? Hogy hallhattad volna? - kérdeztem miközben a szemem forgattam.

- Igenis hallottam. Hogy a jó életbe csinálod? - kérdezte teljesen ledöbbenve.

- Elhiszed, ha azt mondom fogalmam sincs?

- Van más választásom?

- Nem hiszem - ráztam meg a fejem.

- Akkor most mi lesz? Ki kell szedni a varratokat a szádból, mert, ha a kommunikációt meg is oldottuk, bár még mindig fogalmam sincs, hogy hogyan, attól még éhen fogsz halni, vagy...

- Vagy mi? - néztem rá kérdőn. 

- Vagy kapsz infúziót, de az csak ideiglenes megoldás, akkor is...

 - Infúz... Infúz... Miről beszélsz? 

- Az infúzió egy kis tasak amibe víz vagy vér van, egy csövön keresztül a folyadék a rácsatolt tű segítségével a vénádba jut, dióhéjban - magyarázott én pedig szörnyülködve néztem rá. 

- Milyen barbár módszer ez? 

- Ugyan, nem olyan nagy dolog, mint amilyennek hangzik. Szóval, mi legyen? 

- Infúzió - vágtam rá kapásból, mert féltem, ha nem is akartam bevallani. Inkább maradtam még egy ideig néma. 

- Rendben, de akkor el kell mennem egy időre. Péntek vigyáz rád, bárki jön úgy csinálsz, mintha nem is lennél itt, ha kell még a szekrénybe is bebújsz! Értve vagyok? - nézett rám komolyan. 

- Ne beszélj úgy velem, mint egy gyerekkel! - fontam össze kezeim a mellkasom előtt. 

- Ne félj nagyfiú, apuci hamar hazaér - poénkodott és hiába akartam nem tudtam elnyomni egy mosolyt, de közben a szememet forgattam. 

- Menj már Stark! - löktem rajta egyet ő pedig nevetgélve eltűnt az ajtóban. 

Ültem egyedül a csendes szobában és még a Péntek nevű szerkezetet sem tudtam megszólítani, hogy valami zenét vagy bármit adjon. Így viszont nem maradt más csak a nyomasztó, szinte fullasztó csend. Avval szórakoztam, hogy próbáltam rájönni mi történhetett az előző komputerrel, Jar... Jarvisszal, azt hiszem, de valahogy semmi ésszerű nem jutott eszembe, mert kétlem, hogy az a variáció helyes, hogy megunta Starkot, lábat növesztett és elszaladt. Bár, ha jobban belegondolok Anthony Starknál nem biztos, hogy az ésszerűségét kell keresni a dolgoknak. 

Aztán már nem volt más, nem tudtam mit kezdeni magammal. A tekintetem végigpásztázta a szobát és megállapodott egy könyvespolcon. Lassan felálltam az ágyról, ami igen megterhelő volt és fájdalmas. Odabicegtem a polchoz és levettem az első könyvet ami a kezembe akadt. Mitológia a világ minden tájáról. 

- Nem is rossz - ültem vissza az ágyra és lassan belekezdtem az olvasásba. 

Jó sok idő eltelt, már a könyv felénél tartottam, mikor Stark megérkezett. 

- Drágám, megjöttem! - vágta be maga mögött az ajtót fülig érő mosollyal. - Van fogalmad róla, hogy milyen nehéz beszerezni ezeket? 

- Honnan lenne? - tettem le a könyvet. - Most? 

- Most fogom ezt az állólámpát - mondta és közben tette is. - ezt feltesszük ide... És most add ide a kezed! - mikor egy bizalmatlan tekintetet küldtem felé a szemét forgatta. - Gyerünk Kiskirálylány ne csináld! 

- Befejeznéd, hogy gúnynevekkel illetsz? - néztem rá felvont szemöldökkel. 

- Jó, jó, jó! Na, add a kezed! Seperc alatt megleszünk, remélem - morogta az utolsó szót az orra alatt. - Na, gyerünk! 

Bizalmatlanul nyújtottam oda a kezem, ő pedig felhúzta a rajtam lévő ruha ujját. Legszívesebben elrántottam volna a kezem és ez az érzés csak erősödött, mikor a tűt a karomhoz közelítette. 

- Szerintem jobb lenne, ha behunynád a szemed, vagy legalább nem oda néznél.

Megfogadtam a tanácsát, először nem tudtam merre figyeljek, aztán az arcára kezdtem fókuszálni. Alsó ajkát beharapta, a homlokát összeráncolta és feszülten figyelt, nagyon koncentrált. Egy kisebbet nyögtem, mikor belém szúrta a tűt, mire bocsánatkérőn pillantott fel. 

- Kész vagy - húzódott el. -, de ez akkor is csak ideiglenes megoldás. - Nem válaszoltam csak bólintottam és visszafeküdtem az ágyra. Úrrá lett rajtam újra a fáradtság és úgy éreztem szemhéjaim ólomsúlyúvá válnak és hiába próbálnék küzdeni ellene álomba zuhanok. - Hagylak pihenni, később még benézek - indult volna kifelé, de nekem bevillantak a fogságban töltött időszak szörnyű képei és nem akartam egyedül maradni velük. Felültem és elkaptam a karját, mikor rám nézett én szégyenkezve lesütöttem a tekintetem, annyira ostobán éreztem magam. - Mi az? - nem feleltem, nem is néztem fel rá. Letérdelt elém, két ujját az állam alá tette és kényszerített, hogy ránézzek. - Mit tettek veled? - kérdezte alig hallhatóan, agyam pedig elöntötték az emlékek. Anthony levegő után kapott és olyan hirtelen húzódott hátra, hogy a földre esett. - Jézusom! Hogy voltak képesek...? - nézett elszörnyülködve én pedig egyre kevésbé értettem mi folyik itt. Nem tudhatta, nem képes rá, nem lehetséges. 

- Láttad? - kérdeztem hitetlenkedve, csak bólintott, majd felállt és visszasétált az ágyhoz. 

- Maradjak? - állt meg előttem, mire megrántottam a vállam. - Loki - mondta komolyan. Újfent nem feleltem, mire egy hatalmas sóhaj kíséretében kiindul, de most nem állítottam meg, pedig akartam, nem akartam egyedül maradni, de ez már túl sok volna. Nyakamig húztam a paplant, majd néhány percen belül mély, álomtalan alvásba merültem.