Secret Desires [Cameron Dallas AU]

1. fejezet

Most komolyan? Ennél rosszabb napom nem is lehetne! Mostantól még egy jó darabig nézegethetem Cameron Tahó Dallas fejét. Na, de térjünk az elejére!

Reggel az ablakon beszűrődő napsugarak ébresztettek fel. Megnéztem az ébresztőórám, ami 8:51-et mutatott. Na, szép! Ma kilencre kéne beérnem a fősulira, de máris késésben vagyok! Apa már hétkor elindult dolgozni, útközben pedig kirakta Amy-t (a húgomat) a suliba. Amilyen gyorsan csak tudtam felöltöztem, aztán egy enyhe sminket is feltettem, majd felkaptam a táskámat és lerohantam a lépcsőn. Az asztalról felkaptam a lakáskulcsomat, majd kisiettem az ajtón, de még gyorsan bezártam a bejárati ajtót. A kulcsot beledobtam a táskámba és mikor felnéztem nem hittem a szememnek. Cameron Dallas teljes életnagyságban állt a házunk előtt, azzal a céllal, hogy becsöngessen, de amint észrevett engem, azonnal levakarhatatlan és számomra idegesítő vigyor jelent meg az arcán.

- Hát te Hercegnő? Csak nem itt laksz? - törte meg ő a lassan kínossá vált csendet.

- De, képzeld Dallas itt lakom! És ha nem bánod, akkor én sietnék a suliba! - elindultam a kapu felé és mikor kiléptem a járdára Cameron megállt előttem. - Arrébb mennél? - néztem rá félig felhúzott szemöldökkel.

- Ennyire elalélsz a közelségemtől? - kérdezte pimaszul. – Egyébként, ahogy látom késésben vagy, úgyhogy ha gondolod, akkor én szívesen elviszlek!

- Nem szükséges! - próbáltam elmenni mellette, de ő megfogta a karom és visszahúzott.

- De én el szeretnélek vinni! És van jogsim meg kocsim is, úgyhogy nem kell aggódnod! - szája féloldalas mosolyra húzódott. Muszáj ennyit mosolyognia? De most komolyan! Vonakodva megadtam magam, mivel gyalog nem értem volna be soha az életben a suliba és így is már tíz percet késtem. Cameron kocsija pont a szomszéd ház előtt parkolt, nekem meg muszáj volt megkérdeznem.

- Itt laksz?

- Igen, de csak ma reggel óta – felnevetett, majd eszembe jutott a tegnap esti beszélgetésünk. Mondta is, hogy ma már máshol fog lakni. És pont a mi szomszédunkban. Lehet ennél jobb a napom? Jó oké, azért annak örülök, hogy elvisz a suliba, de attól még ugyanannyira idegesítő!

- Remek! – mondtam gúnyosan, majd beszálltam az anyósülésre. Cameron beült a volán mögé, elfordította a kulcsot, rátaposott a gázra és már mentünk is. Persze még mielőtt beszálltunk volna az autóba lediktáltam neki a címet, és szerencsémre (vagy nem szerencsémre) tudta, hogy hol van a sulim. Útközben nem sokat beszélgettünk, és amikor szót váltottunk egymással, akkor is csak a suliról kérdezett. Persze azért a bunkó magatartását megtartotta, de most valamivel elviselhetőbb volt. Valamivel.

Igazából apa kicsit kiakadt volna, ha elmondtam volna neki, hogy egy olyan srác vitt suliba, akit csak úgy tizenkét órája ismerek, de az igazság az, hogy meg sem említettem neki. Cameron a sulim előtt megállt, majd rám nézett (szokásához híven) vigyorogva.

- Azért egy „kösz, hogy elhoztál" búcsúcsókot kapok? – kérdezte kajánul. Már félig kinyitottam az ajtót, de aztán hamis mosolyra húztam ajkaim és felé fordulva csak ennyit mondtam:

- Kösz, hogy elhoztál Dallas, de a csókot másnak szánom! – döbbent tekintetét látva szálltam ki a járműből, majd besiettem az épületbe. Had higgye csak azt, hogy van valakim! Bár ez igen csak eltér a valóságtól...

***

Szerencsémre a tanárnő is késett, úgyhogy még épp időben értem be. Hazaérve ledobtam a táskámat az asztalra, majd bementem a konyhába és rögtön nekiestem a hűtőnek. Csináltam magamnak egy sonkás szendvicset, majd leültem az egyik bárszékre. Miközben a szendvicsemet ettem, felmentem pár közösségi oldalra. Nem igazán találtam semmi érdekeset, úgyhogy inkább csak zenét hallgattam. Miután megettem az uzsonnámat, előhalásztam a táskámból a tanulnivalókat. Már épp elkezdtem jegyzetelni, amikor SMS-em jött.