The Academy Of Secrets

Ethan Doyle

Mint kiderült, a tetovált srácot Oliver Sykes-nak hívják. Nem mondtam el neki, hogy álmodtam vele. Már így is eléggé összezavart ez a rajzos dolog, még gondolni sem akartam rá, hogy az álmomnak, és Oli képének köze van egymáshoz. Végülis nincs is. Nem lehet. Az logikátlan lenne. Én pedig racionális ember vagyok, a logikában hiszek.

Tíz óra körül Billie összehívta a kis csapatunkat. Körülbelül 25-en lehettünk, ami egy ilyen monumentális akadémián olyan volt, mintha a Földet hasonlítanánk a Naphoz. Az összes csapatot összeadva sem voltunk többen száznál.

Billie kivezetett minket az udvarra, ami lenyűgöző volt. A pázsit egyenesre vágva zöldellt, remekül kiemelve az udvar közepére ültetett színes virágyást. Leültünk egy tölgyfa árnyékába, és hallgattuk, ahogy csoportvezetőnk felolvassa a szabálykönyvet. Azt vártam, hogy stílusához hűen, eldarálja a szabályokat, aztán kötetlenül beszélgetünk valamiről. De nem így lett. Amint kezébe vette a vékonyka szabálykönyvet, a laza, jófej Bill eltűnt, és a sokkal komolyabb, felelősségteljes felnőtt énje lépett a helyébe. Ettől pedig a frász tört rám.
- Első szabály - kezdte kimérten - a kristályotok mindig legyen nálatok - Már nem is foglalkoztam vele, hogy teljesen értelmetlen, amit mond, ráadásul máris megszegtem a szabályt. Az enyém a szobában volt.
- Második szabály - folytatta - egyedül soha ne sétáljatok az Akadémia területén - mondta. Ezt mondjuk megértettem. Amennyi folyosó, és terem van az iskolában, könnyen el lehet tévedni.
- Harmadik szabály: az árnyaknak nem szabad hinni. Soha. Akármit mondanak is - Árnyak bezzeg vannak. Logika nincs.
- Negyedik szabály: sötétedés után tilos a szobákon kívül, az udvaron, vagy az épület folyosóin és termeiben tartózkodni.
- És végül az utolsó, és legfontosabb: tilos elhagyni az Akadémia területét a tanév végéig - várt egy pillanatot, majd átdobta a válla fölött a füzetecskét.
- Most pedig elmondom nektek, hogy hogyan lehet a legjobb titkos bulikat szervezni... - kezdett bele lelkesen. Ennyi volt. Visszatért a laza Billie. Nem tudtam, mi rémisztett meg jobban: a szabályok többségének ésszerűtlensége, vagy hogy Bill személyisége egyre jobban emlékeztet Gollam-éra a Gyűrűk Urából.

Ebéd után jött az újabb kínzás az én kis racionális elmécskémnek: Ethan Doyle beszéde. Úgy éreztem, az agyam egy kifacsart rongy állapotában lehet, fátadt voltam, és szerettem volna aludni... De még csak délután kettő körül vánszorgott az idő.

Átsétáltunk egy hatalmas terembe, amiben a többitől eltérően nem voltak sem szobrok, sem emléktárgyak nem voltak. Üres volt. Amint jobban körülnéztem, láttam, hogy itt az ablakok sem díszesek, sokkal vastagabbnak tűntek a többinél. Mielőtt még jobben megvizsgáltam volna a termet, belépett leendő igazgatóm, és teljesen lekötötte a figyelmem. És mindenki figyelmét. Nem, nem tiszteletből.

Megtisztelve éreztem magam, hogy kiöltözött nekünk. Tényleg. A strand papucs, zoknival, bermuda nadrággal, zöld inggel, piros zakóval, és lila csíkos nyakkendővel remekül érzékeltette az esemény súlyát és komolyságát. Na, de nem is ez volt a lényeg, hanem a beszéd. A karkötőmet birizgáltam, és hallgattam Mr. Doyle felemelő mondatait, miszerint azért jöttünk egy héttel iskolakezdés előtt az Akadémiára, hogy megismerjük önmagunk. A beszéd többi részére alig tudtam figyelni, mert pár pillanatra el-elbóbiskoltam, Hayley minden erőfeszítése ellenére alig bírtam állva maradni. Aztán hirtelen újra megjelent előttem az ajtó képe, ezúttal egy női hanggal párosulva, mely egyre azt suttogta: Nyisd ki.

Aztán éreztem, hogy a földre rogyok, körülöttem pedig minden elsötétedik...