We are not alone

#Második fejezet /Laurel/

- Lily, megjöttem! Bocsi, hogy ilyen későn, de még bementem a.. –a nappaliba belépve elállt a szavam, ugyanis egy idegen férfi állt velem szemben. Terepszínű ruhában volt, az arcán és a ruháján is rászáradt vérfoltok éktelenkedtek.

- Tűnjön innen! Ki maga?! Hogy kerül ide? Egy percet adok, hogy mindent elmondjon, vagy lelövöm. –szegeztem neki a pisztolyomat.

- Laurel, nyugi van, tedd le azt a pisztolyt. – mondta a húgom, aki időközben bejött a szobába, két pohár vízzel a kezében – Mindent megmagyarázok. Én engedtem be..

- Micsoda? Nem megmondom minden egyes áldott nap, mielőtt elmegyek, hogy senkit ne engedj be? Az életünkkel játszol!

- Bocsánat, de közbeszólhatnék én is? – a férfinak kicsit rekedtes, mély hangja volt és úgy hangzott, mintha neki is szokatlan lenne, és még csak próbálgatná.

- Kuss, vagy meghúzom a ravaszt.

- Legalább engedd, hogy elmondja, amit akar, utána lelőheted. Csak hallgasd végig! –mondta Lily.

Halványan biccentettem felé, így jelezve, hogy mondhatja.

-A nevem Roger és katona vagyok. Kint járőröztünk, amikor a tábor felől sikolyokat hallottunk. Két társam elment megnézni, hogy mi lehetett az, én ott maradtam őrködni és vártam, de nem jöttek vissza. Aztán utánuk mentem, de csak holttesteket találtam és valami elkezdett üldözni. Szaladtam, ahogy tudtam, de megbotlottam és beestem egy csapóajtón keresztül valahova. Lent sötét volt, nem láttam semmit, csak megpróbáltam kijutni, közben találtam egy alagutat és egyszer csak itt voltam egy ajtó előtt. Bekopogtam és a húga beengedett.

- Bocsi, de azt hittem te jöttél haza és megint beragadt az ajtó.. ha tudom, hogy egy idegen, nem engedem be. –nézett rám bűnbánóan.

- Nem..az én hibám. Már régen meg kellett volna javítani a csapóajtót.. Jó, maga maradhat egy éjszakát, amíg megnyugszik, mert úgysem tudna máskor eltalálni a házhoz. De meg kell ígérnie, hogy nem beszél erről senkinek.

- A szavamat adom. –mosolyodott el.