𝑻𝒉𝒆 𝑴𝒂𝒛𝒆 𝑹𝒖𝒏𝒏𝒆𝒓 - 𝑨𝒛 Ú𝒋 𝑲𝒂𝒍𝒂𝒏𝒅

0.

Majd eljött ez a bizonyos nap. Fogalmam sem volt még arról, hogy egy nem várt fordulatot fog venni az egész életem.

A Felvonó még mindig nem jött, így egyre kuszább gondolatok kerítettek a hatalmába.
- Melyik terepre kellene az Újonc? - kérdeztem meg a Nagy Teremben várakozó lányoktól.
Hannah erőteljesen bólintott. - A Csellékhez kellene végre valaki. Harmon-nak és Dephnie-nek is kezd elege lenni a folyamatos csesztetésekből.

- Akkor összehívjuk a Vezetőket, és feldobjuk ezt a problémát.

- A Tenyésztőknél is kevesen vannak. - állt fel Emma - Amióta Maronett... - nyelt egy nagyot - eltávozott, folyamatosak a hisztik és a fejrázások.

- Ez már a lányok problémája: a munka az munka! Ehhez értettek, ide lettek beosztva.

Visszatérve, idegesek voltunk; mindnyájan.
Vártuk a lányt, akinek újból el kellett mesélnünk a történetet, történetünket az Útvesztőről.
Századjára mondhatjuk el a szabályokat. Századjára véssük be valakinek a nevét a Tölgybe.



Ginnerva futott be a faajtón, izgatottan toporgott és mosolygott.
- Megjött.. megjött a Felvonó! Itt van! - Joanna rám nézett, és kifutott. Követtem, utánam Caroline jött.

Izgatott voltam, de nagyon. Mindenki arra a bizonyos helyre sietett, és várták, hogy mi odaérkezzünk.
Joanna és Carly emelték fel a kaput.

Benéztünk.

Egy félénk, kb. 15 éves lány kuporgott az egyik sarokban. Kezében egy pengét szorongatott, ami miatt tenyere teljesen elvörösödött. Remegett, mint a kocsonya és körbe - körbe tekintgetett a nagy tömeg miatt.

Mackenzie bólintott, majd leugrottam, pontosan a lány elé. Egy Újonc esetén oda kell figyelnünk a biztonságunkra is. Így mindig van három vagy négy lány, akik minden mozdulatunkra figyelnek és, ha történne valami, akkor lépnének.
Árnyékom rávetődött, amitől ártatlan madárnak tűnt, akit megfosztottak szárnyaitól.
Egy óvatlan pillanatban felállt, egy hatalmas lökéssel rám ugrott és a pengét nyakamhoz szegezte. Meglepődtem, ám számítottam erre.

Büszke mosoly terült szét arcomon, amit a Felvonó kapuin kívül állok nehezen érthettek meg.
- Ezt te se gondolhatod komolyan..
Minden erőmmel magam alá gyűrtem, így csípőjén ültem. Kezét leszorítottam, nehogy magát bántani tudja, mert képesek még erre is.
Fejét forgatta. Nem akart rám nézni.
- Elég jól bánsz a pengével. - forgattam ujjaim között az apró tárgyat - Szuper fegyver. Ráadásul nagyon erős vagy. Ez sem hátrány.

A pengét eldobtam a másik sarokba, hogy még véletlenül se tudja megkaparintani.

Felálltam, a lány csak ült magában.
Kezemet nyújtottam.
- Gyere.
Rám nézett és megrázta a fejét.
- Ugye nem akarod az egész estét itt tölteni?! - értetlenkedtem.
Nem válaszolt.
- Itt bent.. a sötétben.. a szabad ég alatt..
- Legalább itt biztonságban vagyok.
Leguggoltam mellé és épp olyan hangosan mondtam, hogy rajtunk kívül senki ne hallja. - Egy dolgot jegyezz meg igazán: sehol nem vagy biztonságban. - suttogtam fülébe - Ne aggódj.. ha a valóságban, harc közelben is ilyen jól bánsz, akkor túléled. De ahhoz tenned kell némi dolgot. - néztem mélyen a szemébe - Segítek, de meg kell bízz bennem.
Arcán láttam azt a bizonyos zavartságot, amit mindenki más arcán már láttam. Nem tudja, hol van.. azt se tudja, hogy miért.. sőt, a nevére sem emlékszik. Ez olyan, mintha valami tárgyak lennénk: csak használatai vagyunk valakinek. Nincs személyiségünk, csak az, amik itt forrnak ki. Azok pedig valójában nem mi vagyunk.