Éjfélhaj

1.

Vörös tintával írott szavak ezek,

amit neked szánok.

Nem ám, mint egy lobogó zászló -

ez annál sokkal légiesebb.

Hiszek benne, hogy e fehér holló

eljuttatja hozzád üzenetem.

Ennyit írok a papírkára: ,,Elmennék innen!"

Csak ez az, amire vágyok.

Vörös vér csepegett a csempére. A térdem már sajgott a testtartástól. Könnyek csorogtak az arcomon, amelyek végigfolyva végül a véremmel együtt a kék csempepadlóra cseppentek.

Beletenyereltem a vérembe, ami lassan bordó színűre változott. Mászva mentem az étkezőasztalig, vörös kézlenyomatokat hagyva magam után, nyöszörögve felhúztam az előtte álló székre magam és belekezdtem a levélírásba. Amint készen lettem a véremmel pecsételtem le az alig néhány soros szöveget. Kacskaringós vörös tintával írott szavak voltak azok, amik csak a szívemből szóltak.

Az ablaküvegen kopogás hallatszott, mire odanézve megpillantottam az én drága Stellámat. A mindig makulátlan, fehér tollait borzolta és továbbra is kopácsolt a nappali ablakán.

A vörös kézlenyomatokra néztem a csempén, valahogy el kellett fedjem. Az egyetlen piros szőnyeget lassan a lábammal ráhúztam, hogy eltakarja őket.

Lassan odasétáltam és kitártam neki a fa nyílászárót. Gyorsan berepült rajta, a holdfény árnyéka követte.

Egy villanással emberi alakra váltott. Fehér hollóból egy gyönyörű harcosnővé. Egy jó párszor már láttam, de mégis minden egyes alkalommal újra lenyűgözött.

- Repültem, ahogy tudtam! - Stella szólt recés hangján.

- Semmi baj, Stella! - erőltettem mosolyt ajkaimra.

- Mentségemre szóljon, hogy nagy a felfordulás a fővárosban! - dőlt le a kanapémra és fénylő, zöld szemeivel rám tekintett. - Még mindig sírnak a hollók a hercegnőért.

Nem szóltam semmit, a konyhába mentem megmosni az arcom, de Stella követett. A hideg víz hűsítően hatott felforrósodott arcomra. A bal csuklómon lévő sebet is alaposan kimostam, majd a pulton lévő fáslival betekertem.

- Mi történt a csuklóddal, Bell? - érdeklődött.

Lesütöttem a szemem, hogy kipisloghassam a szememből a könnyeket. Stella mindig is mellettem állt, ő az egyetlen akit érdekeltem ezen a világon, na és persze Mary.

- Na és hogy hogy még mindig siratják? Már 14 éve eltűnt.- váltottam témát és a szekrényhez léptem. Kinyitva azt üresen találtam, csupán egy csomag bab szorongott egyedül benne.

- Tudod, vagyis nem tudod... mindegy, mi ilyenek vagyunk. Ő volt számunkra a minden, a jövőnk! Bár ezt csak egy olyan értheti meg, aki közülünk való. - közben mellém lépett és elképedve nézte a szekrényt. - Bell, nem gondolod, hogy be kéne vásárolnod? És vajon az a bab mióta van ott? Szent Isten! Meg ne edd azt, már lassan mozogni kezd! - ugrott hátra egyet, erre én csak felkuncogtam és arrébb toltam, hogy elérjem a kávéfőzőt.

- Túl régóta. - reagáltam a hülyeségére, sóhajtottam és felé fordultam. - Nézd, még nem sikerült eljutnom a piacra, túl sok dolgom volt! Kávét? - kérdeztem.

- Ahogy körülnézek maximum ágyban volt dolgod, mert elég nagy kupi van. - mint mindig most is sokat beszélt. - És igen, kérek! Hosszú utam volt.. - dőlt csípőjével a rozoga konyhapultnak.

Néma csend következett. Sosem voltam az a beszédes lány, pedig lassan már kinövöm a tinédzserkort és köztudott, hogy mi lányok akkor vagyunk a legbeszédesebbek. Lásd: Stella. A megfőtt kávét két csészébe öntöttem, cukroztam és tejet adtam hozzá. Stella sokszor járt nálam, így volt elég időm megtanulni hogyan szereti.

- Tessék. - adtam a kezébe az egyik kicsi kék csészét. - Küldetni szeretnék egy levelet Marynek. Azt reméltem, ismét eljuttatnád neki. - néztem a zöld szemeibe, mely gyönyörű kontrasztot alkotott a hosszú, vörös hajával.

A csészét a háta mögé tette és megfogta a kezem. A kis kanapéhoz húzott és leültetett, közben kutatva szemlélte szürke szemeimet, mintha onnan kiolvashatná a válaszokat. Lenéztem a kezeimre, melyek az ölemben pihentek. Túl sok titkom volt, nem akartam, hogy megtudja.

- Mondd csak el nekem, mi a baj! - biztatott. - Tudom, hogy valami nincs rendben, látom a szemeidben és hidd el, mi hollók jók vagyunk abban, hogy olvassunk az emberekben! Megumival van gond? - nyugtató hangon beszélt, mintha ettől jobb lenne. Pedig rátapintott a lényegre.

Számat beharapva ránéztem, ő egyből megértette és megölelt. Csupán négy éve ismertem, de úgy a szívemhez nőtt már. Visszaöleltem.

- Csak már nem bírom ezt a környezetet, el akarok menni innen! Olyan nehéz.. - hullottak a könnyeim.

Megumi volt az anyám, az egyetlen, aki törődött velem. Persze ott van még Mary, akivel egyszer sem találkoztam, amennyire emlékszem. De ő messze volt, túl messze.

Anyám is csak egy hónapban egyszer jött el meglátogatni. Élelmet, pénzt és ruhát hozott, cserébe ha én énekelek neki. Fogalmam sincs, miért kéri ezt tőlem. Szép hangom van, nem, inkább csodálatos szerinte. Megcirógatja a fejemet, homlokon csókol és elmormog egy ˝minden rendben lesz" mondatot.

Viszont sohasem hittem, hogy ő lenne az igazi anyám. Túl észrevehető volt a különbség köztünk. Míg ő alacsony, barna szemű és barna hajú nő volt, addig én magas, hosszú fekete hajú és szürke szemű vagyok. Na mi ez, ha nem hatalmas DNS eltérés? De ezt persze nem mondtam el neki.

Úgy ahogy Stellának sem. Senkinek. Persze rajtuk kívül nem is volt senkim.

A könnyeimet letörölve néztem fel a szemébe, az övé is könnyes volt.

- Ha nem akarsz többet mondani, hát ne tedd! Majd megosztod velem, amikor úgy látod készen állsz rá! - mosolygott rám. Ha tudta volna mennyire magányos voltam. Hogy csak két emberre számíthattam a világon, mert az anyám csak látogatott és nem érdekeltem. Hogy milyen sorsom is volt igazából nekem itt. Akkor nem hagyta volna rám ezt a dolgot.

- Köszönöm!

Az asztalhoz sétáltam, ahol a levél volt. Felkaptam és odanyújtottam neki. Ismét a fehér villanással hollóvá változott, a karmaiba adtam és útjára engedtem.

Ökölbe szorított kezemet a szívemhez tettem, úgy imádkoztam, hogy sikerüljön a tervem. Hogy eljuthassak Fehérhollóvárba, a hollók ősi városába, ahogyan Mary ajánlotta.

Egy jobb élet reményében.