When the bullying goes too far...

01 | Az első alkalom

Hadrian Crawford

Mindig azt gondoltam, hogy normális, ha az ember megmutatja, ki az úr a háznál. Különösen az iskolában. Sosem érdekelt, milyen lehet annak, akin ennek érdekében átgázoltam.

Vegyük például Torin Collymore-t. A srác olyan szinten stréber, hogy nincs élete a tanuláson kívül.

Mondhatjuk, hogy az évek során segítettem neki, hogy ne csak a tanulással kelljen foglalkoznia, hanem lóghasson egy kicsit az iskola nagymenőivel is. Bár Collymore ezt sosem díjazta. Hiszen lehetett volna hálás is, amiért még egyszer sem vertem be a képét. Pedig szerettem volna. Helyette inkább árulkodni ment az osztályfőnökhöz. Az egyetlen szerencséje, hogy rám nézve nem lett következménye a szájalásának.

Ezen felbuzdulva, a fiúval megírattam a leckéimet és beadandóimat is, elégtétel gyanánt. Azt hangoztattam, hogy ez nekem alanyi jogon jár. Ha ellenkezett, elég volt a szóbeli fenyegetésem, hogy eszébe jusson, hol a helye.

Persze, mondhatnánk, hogy miért használtam ki az embereket magam körül, ha valószínűleg enélkül is elértem volna a céljaimat? Nos, ez emberileg jogos kérdés, de feltennék egy másikat: Ha ez akkora bűn, mint ahogy hangoztatják, miért nem állított meg soha senki?

Na ugye.

Sőt, a környezetemben több olyan ember akadt, akik követendő példának tartották a viselkedésemet. Hogy ezek a személyek tisztában voltak-e az összes húzásommal Torin ellen, abban kételkedtem, minden esetre volt néhány emlékezetes.

A jól bevált módszereket többször is alkalmaztam. Ilyen volt például, amikor eldöntöttem, hogy Torinnal nem fogok verekedni, sem pedig kihasználni a létszámbeli (mivel nekem voltak barátaim, neki meg nem) és erőbeli fölényemet. Túlságosan vézna és gyenge gyerek volt, valószínűleg nem élte volna túl, ha igazán belelendülök. Rendszeresen maradt otthon egy-egy napokra, mert sokat betegeskedett is.

Természetesen az, hogy Torin helyett a női Tory megfelelőjét használtam a nevének, az igencsak adta magát.

Az osztályteremben ülve is simán bombázhattam papírgalacsinokra írt parancsaimmal, akár tanóra közepén is. Ő pedig nyilván nem mert kiállni ellenem.

Egy idő után azonban elfogytak a szívatásaim és Torin is számított a megszokott csínyeimre. Így nem sétált a csapdámba. Sőt, a fiú nagyon elkanászodott. A házi feladataim minősége is romlott. A legutóbbira ötös alát kaptam, az az előttire pedig csak négyest.

Ki kellett eszelnem valami frappáns visszavágást, ugyanis ez nem maradhatott büntetlenül. Még a végén azt hitte volna, elnézem neki az ilyen hanyag munkát.

Pont nem érdekeltek a kifogásai, miszerint részt vett valami hülye versenyen, meg segített az anyjának. De tényleg, ha meg akarta tartani a „státuszát", akkor ennél nyomósabb indokokat kellett mentségként felhoznia.

×××

Végzős évem előtt voltam, amikor az unokatestvérem, Cameron adott nekem egy ötletet. Csak ritkán, nyaranta tudtunk találkozni, mert külföldön élt. Egy bentlakásos, szigorú iskolába járt, mégis meglepett, amikor rezzenéstelen arccal közölte:

- Ha meg akarod leckéztetni Collymore-t, fenekeld el.

- Hogy mi van? - döbbentem le, hogy ilyen kifejezést ilyen nyíltan emleget.

- Hát, azt mondtad kínos helyzetbe akarod hozni Torint, és hogy emlékezetes legyen, tanuljon belőle, de ne folyjon vér. Ennek az egésznek nem a fájdalomról kell szólnia, hanem a nyilvános megaláztatásról.