(1) Nem az első: Lakás{Befejezett}

(20)

Kisalmád, Vasútállomás, ápr. 26. du. 6:34

Ren visszatapasztotta a sebtapaszt a sarkára, majd felállt a padról, és körbenézett. Fél percenként nézett új telefonja kijelzőjére, hátha Norbi jelentkezik.

Az előző esti mozizás pontosan úgy sikerült, ahogy Ren számított rá. Akciófilm, popcorn, és sutyorgás a hátsó sorban.

Hétfőn alig akart kimenni az állomásra. Nem sikerült teljes egészében feldolgoznia az apjáról hallottakat, nyomott volt, agyonhajszolta magát a Studio Székházban. Alig öt perccel a megbeszélt találka előtt érkezett meg az állomásra, egy kinyúlt pólóban és farmerben. Norbi frissen mosott hajjal, kiöltözve várta, állán micimackós ragtapasszal. Eredetileg egy flancos étterembe vitte volna Rent, de a lány nyomottsága végett beültek egy kifőzdébe enni, később pedig egy rock-kocsma bejárata előtt hallgatóztak. Valamikor éjféltájt Norbi azzal búcsúzott Rentől, hogy másnapra öltözzön ki.

A hangosbemondó szavát nem lehetett érteni. A jellegzetes sípolás megszólalt másodjára is, de Ren nem értett egy szót sem. Csak a szemét forgatta.

Megpillantott egy piros ruhafoszlányt a sínek között. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy a kedden elhagyott kendője az. Az egész estés retro bulit úgy táncolta végig, mimt tizenhat évesen. Kisgyereknek érezte magát Norbi karjaiban, ahogy ügyetlenkedve lépkedett az első tánc során.
A pöttyös ruha, amit Eszti ráerőltetett, minden forgásnál belegabalyodott Norbi kezébe. Addig táncoltak, mígnem Norbi észbekapott, és az órájára nézett. Mikor tudatosult bennük, hogy az utolsó vonatot is épphogy nem lekésték, Ren a cipőjével és a hajából kihullott kendővel a kezében rohant, Norbi pedig fizetni felejtett el.

Kitudja hány embert lökdöstek fel aznap este. Ren mezítláb csattogott a betonlépcsőkön az aluljáróba. Norbi elejtette a kulcsait, és visszafutott értük. A kocsik ajtaja pont akkor záródott. Ren szoknyáját be is kapta. Akkor már csak nevettek. Norbi próbálta volna óvatosan kihúzni a lány ruháját a két ajtó közül. Ott térdelt előtte, átkarolva a lány lábait, és feszegette a ruhát.
"Balesetveszélyes ez a ruha." morgott Norbi, de közben alig tudta elfolytania magában a nevetését. Ren csak az orrnyergét masszírozva kuncogott.

Csak akkor sikerült kihúzni a ruhát, mikor a vonat megállt egy pihenőnél, és Norbi kinyitotta az ajtót.

Már fölösleges lett volna leülniük Norbi szerint. Ren felvette a cipőjét, miközben Norbi lábába kapaszkodott.

" Mit össze nem taperolsz, Reni!" "Maradj már!"

Mikor a lány felállt, Norbi elkapta a derekánál, és a vonatajtónak nyomta. Ren szíve a torkában dobogott.

"Félsz?"

"Tőled nem."

Norbi közelebb hajolt Renhez, lehunyta a szemét, majd lágy csókot nyomott a lány ajkaira. Ren átkarolta a férfi nyakát, és visszahúzta őt magához. Újra és újra megcsókolta, mígne, a vonat megállt, és kénytelenek voltak leszállni. A levegő csípős hideg volt, Ren beleborzongott.
Norbi átkarolta őt.

"Nem akarom, hogy megfázz!"

Ren csak mosolygott, a sötétben viszont Norbi ezt nem látta. Mikor a lány haján végigsimított vették észre, hogy a kendő nincs meg. Norbit talán még jobban érdekelte, mint Rent.

"Nagyon fázom." Ren már vacogott. Norbi megfogta a lány kezét, és próbált valahogy eljutni a váróig.

Ren elesett, mire Norbi utánakapott.

"Jól vagy?"

"Persze"

"Nem engedlek haza egyedül."

"Nem mernék egyedül hazamenni."

"Olyan rossz a környék?"

"Olyan rosszak az emlékeim."

"Elmondod valaha?"

"Egy csókért megmondom." Félhangosan kuncogott.

"Szemtelen!" Norbi magához ölelte, Ren hallotta, hogy kalapál a fiú szíve. Valahogy megnyugtatta az egyre gyorsuló ütem, Norbi mellkasának melege, a kezei a hátán.

Nem csókolta meg újra, sem aznap este, sem másnap.

Ren összehúzta magán a kabátot. Egyre hidegebbnek érezte a padot, amin ült. Norbinak már meg kellett volna érkeznie.

A lány a telefonjáért nyúlt, kikereste a telefonszámot, és felhívta. Vagy százszor kicsengett, de semmi. Megpróbálta még egyszer. Kétszer. Tízszer. Húszszor. Várt egy órát. Elmemt egy vonat, kettő.

Valaki megérintette a karját. A félhomályban is rikító vörös hajzuhatag és szemüveg Esztihez tartozott.

- Elaludtam? - kérdezte.

- Úgy tűnik. Mit keresel itt?

- Úgy volt, hogy találkozom Norbival. - dörzsölte meg a szemeit. - De nem jött.

- Gyere, Karcsival hazaviszünk...

- Hová haza? - nyöszörgött.

- Hozzánk haza. - Eszti a hóna alatt ragadta meg a lányt, és felhúzta a padról. Ren barátnőjébe kapaszkodva tántorgott a macskaköveken.

- Miért nem jött? - kérdezte, inkább magától, mint Esztertől. - Megígérte.

- Biztosan közbejött valami, csak elfelejtett szólni.

- Nem az a fajta.

- Ne aggódj, holnap biztosan fel fog hívni, ma viszont kötve hiszem! - Eszti próbálta vigasztalni. Karcsi, amint meglátta a lányokat, kinyitotta a kocsijuk ajtaját.

- Honnan a fenéből tudtad, hogy itt lesz?!

- Megérzés. Ülj be, mielőtt mégjobban megfagysz! - Eszti beült Karcsi mellé, míg Ren szomorúan bámult ki az utcára. Nézte az elsuhanó fák sötét árnyait, az itt-ott még világító lámpaoszlopokat, s a fő úton villódzó kék-piros fényeket.

Sziasztok!
Tudom, régen írtam már, most próbálom bepótolni a mulasztásomat, így, hogy végre szünet van.
Remélem tetszenek majd a részek, hagyjatok nyomot!
Jó olvasást! :)