Idő

Kétezer-egy május tizedikén, este tíz óra negyvenkét perckor a mezőtúri Akácfa presszó aprócska táncparkettjén megállítottam az időt. Ebben segítségemre volt négy mezőtúri tablettás vörösboros kóla és két kisvodka. Nagy fontossággal bírt, hogy megállítsam az időt.

Az idő és a zene áll, a stroboszkóp fénye élesen bevilágítja a helyiséget. Előttem táncpózba merevedve egy fiú – miatta állítottam meg az időt. Árnyéka angyalt formál a színesre festett falon.

Rágyújtok, mélyen leszívom a füstöt, aztán alaposan szemügyre veszem őt. Jobbfajta szürke suhogós melegítőt, szürke galléros pólót és olcsó, fekete sportcipőt visel. Jóképű fiú, nem mondom.

Odalépek hozzá, és kedvesen összekócolom tökéletesen beállított frizuráját. Egy pillanattal később kezemet a pólójába törölgetve próbálok szabadulni a rátapadt hajzselétől. Tetszik a srác, a suhogós melegítő ide, ragacsos hajzselé oda – de érzek valami rosszat. Nagyon-nagyon rossz előérzetem támad.

Szükségét érzem még egy kisvodkának, ezért lassan, óvatosan a bárpult felé indulok, kerülgetem a mozdulatlan alakokat. Szokásos aljas gonoszkodásaimhoz nincs most kedvem: nem kapcsolok ki melltartócsatokat, nem kötök össze cipőfűzőket, nem mázolok el rúzst; helyette inkább szorongok.

Kitöltöm az italt, majd egy bárszékre telepszem. Vajon mit fogok látni?
Csodálatos képességem nem merül ki az idő megállításában. Vannak megérzéseim, melyek még sosem bizonyultak tévesnek. Orákulum vagyok: ha megérintem az embereket, látom és érzem a jövőt a múltjukat és a miket.

Ez az én munkám, ezért teremtettem – emlékeztetem magam –, szolgálom az embereket, megadom nekik a válaszokat a kérdéseikre. Minden esetben és bármi áron... Nem tehetek mást, nem tudom az igazságot magamban tartani.

Százéves vagyok, bár fajtám hosszú életű, sorsunk nehéz és magányos. Fiatalságom miatt vágyakozom a normál emberi lét után. Bárcsak ne volnék az, aki vagyok; bárcsak lennék virágkötő vagy gyári munkás.

Ha virágkötő volnék – igazi ember –, milyen különleges tulajdonság után áhítoznék, talán épp arra, ami most vagyok. Emberek...

Nem húzhatom tovább az időt – megszédülök, lehet, túl sokat ittam –, látnom kell azt, amiért idejöttem.

Fél évet tekerek vissza, aztán csak nézem a múltat. Én magam nem mozdulok, körülöttem minden ugyanaz, a jobb szememmel látom a füstös diszkót, a csiricsáréra mázolt falakat, és látom a fiút is, kimagaslik a tömegből. A bal a látó szemem. Olyan ez, mint a tévén a „kép a képben" funkció; nem tudom máshogyan elmagyarázni.

A fiún kopott kabát. Megy a havas utcán, messzire sétált otthonról, a szegénységből és a kilátástalanságból. Nézi a szép házakat, a fényeket; körülötte sötét van és hideg. Jó fiú ő, nincs benne vágy a bűnre.

Most is az anyjára gondol, a négy kistestvérére és a sok kifizetetlen számlára, amiket a kredencpolcon gyűjtenek, mami régi nefelejcses bögréi közé állítva.

Az egyik kivilágított kocsibeállón meglátja a Mercedest. Az autó hívogatóan csillog a lámpafényben. A csomagtartó nyitva, benne degeszre tömött szatyrok. A tulajdonosok sehol, néhány csomag bevittek néhányat a közülük, erre utal a nyitott bejárati ajtó is.

A fiú áll és figyel, két perc is eltelik, és még mindig senki nem jön ki a házból egy újabb körre. Lassan továbbsétál, de az autó mellé érve meglátja a beállításokat – a slusszkulcs a helyén –, és megkívánja az autót, és vele együtt az életérzést is, melyben tudja, sosem lesz része.

Egyszerűen csak beül az autóba, és elhajt. Nincs semmi célja, csak furikázik a városban, bömbölteti a zenét és boldog. Életében először teljesen boldog.

Aztán egy sötét árny koppan a lökhárítónak, az autó döccen egyet, és ezzel odavész minden. Nem néz vissza, továbbhajt. A kocsit négy kilométerrel odébb hagyja, az elhagyott téglagyár mellett, onnan sétál haza. Sötét van és hideg, még hidegebb, mint azelőtt, mint a szívében.

Tekerek, gyorsan tekerek előre tizenkét évet.

Látom őt, éppen egy kislányt emel ki a felfújható medencéből, hogy a két csuromvizes kisfiú nyugodtan püfölhesse egymást a szivacskardokkal. Már nem szegény, és nem látja kilátástalannak a jövőjét. Boldog családapa, szerető férj, épp visszaemlékezik: mindent annak az éjszakának köszönhető.

Ha akkor, kétezer-egy május tizedikén nem enged barátai unszolásának, és nem vonatozik át velük Mezőtúrra, az Akácfa diszkóba, nem találkozik azzal a különleges lánnyal...

Eddig bírom nézni. Vége. Ennyi. Mennem kell. Leszédülök a bárszékről, rosszul vagyok, és nem csak az alkohol miatt.

Lassan vánszorgok kifelé, nekimegyek a dermedt embereknek, térdre esek, négykézláb haladok tovább. Tenyeremre csikk, söröskupak, használt papírzsebkendő, nyál tapad. Alig bírom vonszolni magam a túl sűrű levegőben, lassan jutok el kísérőimhez; a bejárat melletti boxok egyikében ülnek. Belekapaszkodok Igor lábába, próbálom felhúzni magam, de visszaesek.

Lehányom a szomszéd asztalnál ülő rosszarcú fiatalember vadonatúj, hófehér gyöngyvászon Nike-ját; szegény, biztosan nem lesz boldog, ha majd észreveszi. A megkönnyebbülés után sikeresen bemászok Igor ölébe, majd újraindítom a normál időt.

Igor tizenöt éve a sofőröm, már nem lepődik meg semmin. Rám néz, majd kotorászni kezd bőrdzsekije zsebeiben, de Vanda megelőzi: bőszen törölgetni kezdi az arcomat egy tiszta papírzsebkendővel.

– Menjünk! – ordítom. Zavar a hangos zene, ki akarok jutni a friss levegőre, nem akarom, hogy a fiú rám találjon.

– Ő az? – kérdik szinte egyszerre. Már csak bólintani van erőm.

Igor erős karjaiban visz kifelé, aztán a kocsiban térek magamhoz.

Hétfőn délben két szomorú, ötvenes éveik elején járó ember lép be az irodámba: az ügyfeleim.
Ismerőseik ajánlották nekik a szolgáltatásaimat, miután a helyi rendőrség nem jutott az ügyükbe. Cserbenhagyásos gázolás: egyetlen gyermekük, egy kislány, barátnőivel szánkózott azon a szép téli estén.
– A sors akarta így, nyugodjatok bele! – mondta nekik a plébános, de ők tudni akarták, ki tette. Tudni akarták, hogyan történt.

Megadok nekik minden szükséges információt, amit kiderítettem, a szokásos nyomozati anyaggal körítve.
Nem fogadom el a pénzüket, a búcsúkézfogás után Vanda kikíséri a hálálkodó párt, hallgatom a távozás zajait.

Tudom – mivel megérintettem –, hogy négy nap múlva ez a kedves, istenhívő, szomorú férfi bosszúból halálra fogja gázolni az én sosem lesz igaz szerelmem, sosem lesz gyermekeim apját. Ott fog meghalni a kirakatban, ahova becsapódik, elvérzik a próbababák és fényes-színes anyagok kavalkádjában.

És én nem fogom megakadályozni.

Én vagyok az utolsó született orákulum; a fiú révén én lehettem volna az egyetlen, aki boldogan, szeretve, emberként él, amíg meg nem öregszik, és még nem hal. De sosem adatik meg az, amire igazán vágyunk.

A valóságban nincs „boldogan élnek, míg meg nem halnak".

Lassan besötétedik, megfogom a karom, próbálom látni a saját jövőm, de nem sikerül. Eddig még nem sikerült.

Egyetlen alkalommal fog csak sikerülni...