A három vihar legendája

1.Fejezet Az Első vihar

Létezik egy legenda, miszerint egy olyan átlagos napon, mint bármelyik másik, egy hatalmas vihar a semmiből átjárót nyitva egy másik világba, megváltoztatja egy egész világ sorsát. De ugyan már ki hisz a Földön efféle legendákban? Ha más nem, főhőseink fognak, akik egy átlagos nap után, diáksereg és kicsengetés kíséretében indultak hazafelé az iskola rácsos főkapuján keresztül.

Alig, hogy a három barát kilépet a kapun, hideg szél csapta meg őket és az égen is sötét felhők gyülekeztek.

– Hideg van! – ölelte át magát Zena. A fekete kék kockás szoknyát és fehér rövid ujjú inget fekete masnival amit az egyenruhája részeként viselt és nem épp a hideg időre találták ki. A vállig érő vörös hajával el játszott a szél, ahogy a sötét rózsaszín szemeit is lesújtotta elkerülve a kavargó port.

– Jobb, ha sietünk! – javasolta Takashi, aki utolsóként követe a barátait. A vállig érő kusza vörös haján nem sokat segített az időjárás, ahogy a határozott vörös szemeit az előttük álló útra szegezte. Gyors léptekkel haladt, a baljóslatú ég alatt, még az eső is eleredt. Aki fehér inge és fekete gatyát viselt fekete táskával, amit maga felé tartva nézet fel rosszallóan az égre. Zena bele kapaszkodva a barna válltáskájába gyorsította fel a lépteit az eső nyomán.

– Fussunk! Nem akarok itt lenni, mikor elkezd villámlani! – Aiaka kristály-zöld szemei tükrözték a nyugtalanságát, a szavaival egy időben a távolban hatalmas fekete pusztító vihar ereszkedett alá, öltött alakot. Eget-földet rengető villámok közepette Aiaka lefagyott és könnyekkel küszködve csuklott össze.

– Aiaka! – Zena aggodalmasan térdelt le a remegő Aiaka mellé, akinek a dús fekete háta közepéig érő haját simogatva próbálta nyugtatni őt. Takashi is odalépett a félelemmel küszködő kék fekete kockás szoknyát és gallérján félhold mintás sötétkék rövid ujjú inget viselő barátja mellé.

– Szedd össze magad! – segítette fel a földről a minden egyes villámlás nyomán összerezzenő lányt, miközben a hurikán erejű szél tépázta a fákat. Farkasszemet néztek az egyre tomboló viharral, amiben talpon maradni is küzdelem volt. Aiaka erősen belekapaszkodott a fekete válltáskájába, a kezébe a rövid kardjával, melyet még az anyjától kapott és mindenhova magával vitt készen állva a harcra. Engedélye volt, hogy magával vigye, amíg nem használta az iskolán belül.

– Keresnünk kell egy menedéket a vihar-elől! Méghozzá most! – alig, hogy Takashi kimondta egy hatalmas villám csapott le az égből. Majd a három baráttal együtt eltűnt, csupán egy tátongó krátert hagyva maga után.

Másnap a híradóban:

– Tegnap a délutáni órákban egy hirtelen vihar óriási károkat okozott az ország déli részén. Fákat csavart ki, házakat rombolt meg, az utcákon mindenütt törmelékek. A kutatók most is vizsgálják az esetet. A helyszínen nem találtak holtesteket, sem a helyieket. Olyan, mintha a föld nyelte volna el őket... – mondta be a vihar sújtotta városrész előtt álló híradós.

Eközben egy másik, ismeretlen világban a romok között, ezüst fűvel borított réten feküt Takashi, Zena és Aiaka.

„Mindenem fáj..." a sok verekedés után már ismerős volt ez az érzés Takashi számára, aki erőtlenül nyitotta ki a szemét, és ködös tekintettel nézte a karcolásokkal teli kezét. „Elvertek volna? Nem emlékszem rá, hogy verekedtem volna..." fordult a hátára. Felnézve kékes-vörös fellegeket, ezüstös kék eget és vörösen ragyogó napot látott. „Milyen furcsa álom..." gondolta Takashi, aki a közvetlenül felette elrepülő sárkány erős szárnycsapására kapta fel a fejét. Egy darabig döbbenten követte a tekintetével ahogy távolodott, de aztán gyorsan körbe nézet az idegen tájon. Zena épp az álmot törölgette ki a szemeiből és Aiaka is ott volt nem mesze tőlük és még eszméletlenül feküdt... Percekbe telt, mire Zena is felfogta a látványt.