Megálló a szerelemnél

Levegő után kapkodva nyúltam a kapaszkodóért, amint elindult a busz. Jelenlegi állapotomban már az sem érdekelt, ha mindenki megbámult amiért ott lihegtem a jármű kellős közepén. Sajnos 5 perc kemény futás a hegyen felfelé, mint kiderült, igen megterhelő. Csak remélni tudtam, hogy legalább az iskolából nem fogok elkésni.

Miután ismét normális tempóban jutottam oxigénhez, üres helyért pásztáztam a környezetet. Hamar megpillantottam a szabad széket és elindultam kisebb-nagyobb majdnem elesésekkel a hely felé. A táskámat az ölembe véve helyezkedtem el.

Az ablakon kinézve a gondolataimba merültem, amikor egy tekintetet éreztem magamon. Odafordulva egy barna szempárral találkoztam, mire azonnal elakadt a lélegzetem. A tekintethez egy fekete kócos haj, pár szeplő és egy igen vonzó külső is tartozott. A saját megállapításaim igencsak megijesztettek, úgyhogy inkább újra a külvilágot bámultam, csakhogy ne kelljen a fiúra néznem. Ő is így tett.

Nagyjából negyedóráig ülhettünk így, amikor elérkezett a leszállásom ideje. Lassan felálltam és a megállógombot megnyomva vártam, hogy megérkezzünk. A jármű egy nagy zökkenéssel állt meg és indultam is volna kifelé, amikor egy másodperc töredékére visszafordultam. Ismét találkozott a tekintetünk. Elpirulva totyogtam ki az ajtón majd, amikor az ablakon keresztül benéztem, meglepő látvány tárult elém.

Mosolygott. Lehajtotta a fejét, de még így is látszódott a széles vigyor, ami az arcát vonta be. Kellemes bizsergést is éreztem a hasamban és ekkor tudtam, hogy akárki is volt ő, találkoznunk kell még. Ha a sors elég kedves, akkor talán már holnap reggel is.

*

A sors utált engem.

Aznap reggel kifejezetten sok időt szenteltem a megjelenésemnek, reménykedve, hogy megint egy busszal fogunk utazni. Nem így volt.

Hatalmas csalódottság töltötte el a mellkasomat, ahogy felszálltam a járműre, ám hiába kerestem a fiút, nem találtam.

Két hét után már feladtam. Egyszer találkozhattam csak vele, el kellett fogadnom. Idővel sikerült is. Az efféle dolgok, azonban mindig akkor jelennek meg újra, mire szinte már el is feledkezünk róluk.

Nem is figyeltem hova ülök le, egyszerűen csak leestem egy helyre, ahogy a megremegett a padló. A földet bambultam, amikor figyelmes lettem egy már ismerős cipőre és ekkor feljebb pillantottam. Szürke farmer, sötétkék kötött pulcsi, majd a barna szempár. Picit még szét is nyílt az ajkam, mikor realizáltam, kivel is ülök szembe.

Forróság szökött az arcomba. A fiú halkan kuncogott egyet, mire belőlem is kijött egy lágy nevetés. Mosolyogva néztünk egymásra, próbálva feldolgozni az eseményeket.

Nemsokára, viszont eljött a leszállásom ideje. Összepakoltam a cuccaimat, majd megnyomtam a gombot, de muszáj volt újra jobbra fordulnom. Egy pillanatra sem vette le rólam az íriszét. Nekem, azonban mennem kellett. Kiszaladtam az ajtón mielőtt az becsukódott volna, majd vettem egy mély lélegzetet.

– Ezt elfelejtetted – hallottam meg egy gyengéden csengő hangot mögülem.

Megfordultam és vele találtam magam szemben, miközben egy füzetet tartott a kezében.

– Köszi – vettem át tőle, ezután a földet szemléltem zavaromban.

– Egyébként Nathannak hívnak – nyújtotta felém a kezét.

– Engem meg Sadienek – ráztam meg.

Csendben figyeltük a másikat, azonban a kezeink nem eresztették el egymást. Pár másodperc múlva én, azonban piros arccal elhúztam az ujjaimat.