Tanárnak lenni, amikor

05.14.

Szóval van ez az új gyerek.

15 éves, jelenleg gyerekotthonban lakik, mert elvették anyától, aki ellen bűntetőeljárás folyik, mert bántalmazta. Apa egy nappali melegedőbe van bejelentve állandó lakcímre, elvileg évek óta nem látta.

Megtanult megélni a jég hátán is. A legnagyobb érzelmi intelligenciája van. Nem mondom, hogy nincs vele baj, mert egyáltalán nem könnyű vele, de az a fajta gyerek, akit feltétel nélkül szeretek, meg bírom a pofáját, mert okos, érti a viccet, lehet rá hatni. Meg senki másnak sincs olyan gyönyőrű fekete szeme, amiben látni minden érzelmet. Amikor hazudtak az osztálytársak, hogy verekszik, az a csalódás és szomorúság. Vagy amikor dühöngött és rendre parancsoltam, azt hittem, kinyúvaszt csak a szemében égő harag. Vagy a szeretet, abban a koromfeketeségben, amikor egymásra mosolygunk.

Az egyetlen biztos pont az életében az otthonos nevelője, aki beteg volt a héten, és ez a tök normális srác vadállat lett, olyan feszült, mérges volt, hogy azt hittem, felrobban. Aztán a nevelő meggyógyult, úgyhogy ma újra kezesbárány lett belőle.

Egy irányba jöttünk ma haza, és nagyon fura volt, mert a legtöbb gyerek, ha együtt megyek velük haza, tapad rám, de ő nem, még mellettem se sétált, csak kétszer rámnézett, megvagyok-e. A villamoson se ült le mellém, el se köszönt. Mondjuk a metrón bírtam, ahogy leültem mellé, arrébb raktam a táskáját, megsimogattam a hátát és a szeben ülő sor szeme majdnem kipotyogott, nem értették, hogy találkozik az én világom, meg ezé a nagydarab cigánygyereké, de közben egymáshoz se szóltunk. Hallgattam, mert éreztem, hogy valamiért zavarban van.
Közben meg nagyon nehéz volt látni, mennyire megbámulják, ő meg úgy viselkedett, ahogy kell, hangosan telefonált a famíliával, közben meg ment az "egye meg a gyász" meg a hasonlók.

Imádom ❤️