volt-nincs szekrény

2.

Az összes lehetséges szekrényt kinyitottam amit csak láttam. Tudtam, hogy van itt egy ruhás szekrény, de azt nem hogy ilyen nehéz lesz megtalálni.
A folyosók hatalmasak, látszólag egyformák és párszor megálltam egy két festménynél ámulva, hogy ezek tényleg mozognak. Persze a festmény lakók ezt nem mind vették jó néven egy kettő még rám is szólt, hogy ne bámuljam mint valami bazári majmot.
Földöntúli érzés volt ebben az öltözékben sétálni a csodás folyosókon, de emlékeztetnem kellett magamat hogy ha már itt vagyok segítenem kell.

Ki kell találnom valamit, hogy meggyőzzem Dracot bízzon bennem, de valahogy ez lehetetlen küldetésnek tűnik. Az épületet csodálva nehéz volt tisztán gondolkodni ezért inkább leülök egy padra és akár Micimackó gondolkodni kezdtem.
Esetleg ha halálfalónak adnám ki magam, elég sokat tudok ahhoz hogy ezt elhitessem, de lehet hogy csak jobban fog félni. Plusz hogy bizonyítanám? Firkaljam a kezemre a sötét jegyet, ezzel a mesterinek nem nevezhető rajz tudással?

- De bolond vagy Elsie! - homlokomra csapva állok fel - Nem csak Draco létezik, csak eddig mással nem találkoztál.

Valahogy el kell jussak Dubledorehoz. De mégis hogyan ebben a kastélyban? Pont olyan mint ahogy meg van írva. Mintha a termek vándorolnának, az ajtók mindig máshová nyilnának, már ha egyáltalán kinyilnak. Elveszett vagyok itt egyedül.
Könnyeimet visszanyelve elindultam az első folyosón amit megláttam, egyhelybe topprogva úgyse találok semmit. Izgalomban olyan gyorsan sétálok, hogy zsibbadnak a lábaim, de megyek amerre az első gondolatom visz. Nem tudom mondhatom e így hogy először járok itt, de kezd ismerős lenni a hely. A képek kísértetiesen hasonlítanak a leírtakra és így ha nem tévedek.. Igen! A nagyterem. Szemet káprásztató látvány: a négy hosszú asztal, a díszítés és elsősorban az elvarázsolt mennyezet. Ha nem akarnék sürgősen hazajutni elnézegetném ezt életem végéig.

Hogy én mekkora marha vagyok! A pánik, hogy Draco bántani fog és a bizonyítás gondolata miszerint ne tegye teljesen elfeledtette velem: én nem tartozok ide, haza kell jutnom.
Vissza kell menjek a szükség szobájába és azt leszámítva, hogy tudom hol van nem jelenti azt tudom is hogy jutok oda. Végignézek a diákokon egy DS tag után kutatva aki lenne kedves megmutatni az utat anélkül hogy kérdezősködne. A hollóhátasok asztalát kezdtem vizsgálni és hamar megtaláltam akit kerestem, Luna. Nehezen átpasziroztam magam a diákseregen és megérintettem a vállát. Mosolyogva fordul felém és kedvesen köszön.

- Tudnál nekem kicsit segíteni, Luna? - kérdezem félszen.

- Persze, mit szeretnél?

- Megmutatnád kérlek merre van a szükség szobája?

- Gyere. - mondja fátyolos hangon.

Elindultunk ki a nagy teremből egyenesen fel a hetedik emeletre. A könyvben mintha nem fáradnának sose el, de én lassan kiköpöm a tüdőm, vagyis hogy őszinte legyek három emelettel korábban kiköptem valahol.

- A folyosó végén lesz a fali kárpittal szemben. - mosolygott és visszafordult a lépcsőn.

Az oldalamat szorongatva sétáltam a mutatott helyre, de a folyosóra fordulva egyből visszakanyarodtam. Két fiatal boszorkány állt a kárpittal szemben. Gyanúsan kémlelik az üres folyosót, ezért kétség sem fér hozzá Crack és Monstro lehet. Lekuporodok a sarkon és türelmesen megvárom míg befejezi a bűvészkedést odabent.
Nem tudom mennyit ülhettem a földön, de a nap már elindult a horizont felé mikor végre kijött Draco a szobából. Kilesek a sarkon merre indulnak el és szerencsére az ellenkező irányba mint ahol én bújkálok. Miután eltűntek a láthatáron odamegyek a furcsa, de roppant vicces kárpit elé amin a trollok balletozni tanulnak.

De koncentrálj a lényegre, Elsie! Elsétálok a fal előtt háromszor erősen arra gondolva amit szeretnék. A szekrény amivel hazamehetek.
Bármennyire erősen gondoltam rá, akárhányszor mentem el a fal előtt az semmi jelét nem mutatta, hogy be akar engedni.

- Mit csinál maga itt ilyen későn? - hallok egy szigorú hangot a jobbomról.

El kell ismerni, hogy Harry okkal fél a szigorú Mcgalagony professzortól, egyenesen rémisztő ahogy szigorú szemekkel siet felém.

- Tudja maga hány óra van, kisasszony? - megáll előttem magyarázatot várva.

- Nem tanárnő, és azért vagyok itt mert eltévedtem. -elkerekedik a szeme.

- Öt éve jár ide az iskolába és eltévedt a klub helyiségébe vezető úton? Ráadásul oly' annyira, hogy a pince helyett a hetedik emeleten köt ki? Sajnálattal kell közölnöm, hogy ezt nehezen hiszem el, de most utoljára elnézem magának, és most mars!

Nem kell kétszer mondania, rémülten szaladok lefelé a lépcsőn, azzal nem vesztek semmit ha addig megyek le ameddig tudok, aztán hátha lesz szerencsém és találok egy másik mardekárost. A sötét folyosókon csak egy kevés fényt adnak a felfüggesztett gyertyák ezért lassítok a tempón mielőtt a fizikailag számolom meg a lépcsőfokokat. Egy diákot se látok, mit is gondoltam ilyenkor? A lépcső elfogyott nincs lejjebb, de az eddiginél még sötétebb folyosó valahogy azt sugallja jó helyen járok. A kőfalon egy ajtó jelent meg ami előtt ismét elakadtam. Most honnan kéne tudnom a jelszót? Talán kijön valaki, remélhetőleg nem Draco, és akkor bemehetek, hogy ne itt a hideg földön aludjak.
De ha nem jön ki valaki és már itt lent vagyok, valahol kell lennie egy konyhának, házimanókkal és étellel. Ennek a gondolatára hirtelen csapott rám az éhség és fene tudja mikor ettem utoljára. Újabb felfedező útra vettem hát a fejem, de ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Mogorva, fekete hajú fiú lépett ki az ajtón, de kérdés nélkül elment mellettem, gyors megfogtam az ajtót mielőtt becsukodott volna és besliszantam.

A klub helyiség majdnem üres volt, csak pár diák tanult az asztalnál,  beszélgettek  a kandalló előtt mások pedig sakkoztak egy másik asztalnál. Mennyezetről láncon lógó lámpások adták a fényt, szemben pedig az ablakon át látom ahogy az óriás polipot a vízben. Dracot sehol nem látom ami kicsit megnyugtat, mert azóta se sikerült egy hihető érvet kitalálni amire a bizalmába fogadjon vagy legalább ne akarjon kinyúvasztani.

Elkényelmesedek egy nagy fotelba ami mellett egy csurdig rakott édeséges tál pihen. Gondolkodás nélkül belemarkolok és a számba tömöm ami fér. Az éhségem enyhült, de a cukorkától nem lakik jól az ember viszont az álmosság erősebb és nem kell neki sok, hogy átvegye az uralmat felettem.

---

Minden tagom fáj a fotelben alvástól, de biztos vagyok benne hogy még mindig jobb mint a kemény kő vagy egy manó méretű hordó ami a B opció lett volna.. már ha megtaláltam volna a konyhát. Nyújtózva nézek körül az üres termen, ahol csak a tűz maradéka pislákol a kandallóban. Jobbnak láttam még most elmenni mielőtt összetalálkozok  bárkivel. Miután felálltam megmozgattam minden testrészem és az ajtó felé indulok. Vajon hány lépcsőn kell felmenni, hogy valami ételhez jussak. Maradjunk a bevált technikánál: megyek amerre épp gondolok és mivel sokat nem gondolok lépcsőzni a konyhát keresem meg először utána a szekrényt.

Nem sok séta múlva már mennyei illatokat éreztem és a gondolatok helyett az orrom után mentem hatalmas sikerrel. A konyhában zajlott az élet a manók között akik megállás nélkül dolgoztak a reggelin a diakoknak. Köszönök, de nem figyelnek ezért óvatosan zsebre teszek amit tudok és annyit amennyit bírok. Kiosonok és menetközben megeszem a kincseimet, de a nem gondolkodás gondolkodása stratégiája megint a lépcsőhöz vezetett.
Elkerülhetetlen volt azt tekintve, hogy a pincében vagyok a szükség szobája a hetediken.

Ámulatba ejtett a tudat, hogy végre itt vagyok. Kézzel, lábbal másztam a meg a lépcsőket, félúton megtaláltam azt az átkozott eltűnő lépcsőfokot. Most a szekrényt nézve sírni tudnék örömömben, kinyitom az ajtaját mély levegőt veszek és belépek és magamra csukom az ajtót.