Veszélyes vonzalmak

Hatodik

Hatodik fejezet -Emma Reed

Amikor Easton előttem áll, azt várja, hogy szóra nyissam a szám. De már nem jön ki hang a torkomból. Belefáradtam a magyarázkodásba. Felhúzom a szemöldököm, és kérdőn nézve rá. Már rég anyáéknál kellene lennünk…

– Csak hallgass meg – ismétli meg. Hányszor fog még előfordulni…Hányszor kell még elutasítanom a tényt, hogy létezik…

– Hallgatlak.

– Felkeresett egy “utolsó” beszélgetésre, de nem hagyta abba… Valami vállaslkozást akar kezdeni, és behívott, hogy legyünk társak. Nemet mondtam. De azóta nem hagy békén. Ez az igazság!  – próbálok hinni neki, de mindig azt monja, hogy többé nem hallunk róla, mégsem szabadulunk…

– Ideje lenne felhagyni a nővel, nem? – veszek egy nagy levegőt – Mit mondott? 

– Semmit, mivel letettem és siettem hozzád.

– Menjünk anyáékhoz… Nem akarok ezzel foglalkozni – mondom majd beülök a kocsiba. Pár perc múlva még mindig megyünk.

Amikor azt hinném minden a legnagyobb rendben, jön egy csapás, ami elrontja az egészet, és azzal együtt a bizalmam is. Nemsokára megérkezünk anyuék háza elé, és idegesen szállok ki az autól. Beérve a lakásba, elfognak a régi emlékek,amitől elgondolkodok egy percre.

– Hát itt vagytok… – hallok meg egy halk hangot a konyha felől. Anya. Közelebb megyek, és szörnyülködve látom, hogy borzasztóan le van fogyva. A szemei karikásak, az arca sápadt, és az ajkai cserepesek.

– Anyukám… – szaladok oda, hogy egy hosszú, meleg ölelest adjak neki – Mi történt? Mesélj. Hol van Robert? – nézek körbe idegesen. Nem tudom mit mondjak… Anyám úgy néz ki, mintha zombi lenne. 

– Már aláírtuk a papírokat. Elváltunk… – mondja szomorúan. Hitetlenkedve nézek rá.

– Mi? 

– Hol van az apám? – szólal meg hirtelen Easton.

– Robert a szobába van… Részeg. Én a nappaliba aludtam, holnap pedig megyek haza – szólal meg anya rekedt hangon.

– Nem kell, hogy egyedül menj… Gyere el ma este hozzánk, holnap úgyis megyek dolgozni, téged pedig haza visz Easton, ugye? – fordulok felé, amire eggyüttérzően bólint.

– Dolgozni mész? Hová? 

– Egy étterembe pincér ként. Holnap 5. órám lesz, ha addigra még nálunk leszel, elmegyek veletek. Nekemcsak este kell menjek – mondom anyának szépen lassan, és a szoba felé vezetem.

– Olyan büszke vagyok rád… – suttogja. Büszke vagyok rád. Büszke vagyok rád. Büszke vagyok rád. Olyan régen hallottam tőle…

– Pakolj össze, itt megvárunk – tessékelem be a hálószobába.

Eastonre pillantok, ő pedig magához húz, és átölel. A legjobb dolg amit kapohatok ma: Az ölelése.

– Nem lesz semmi baj, ne aggódj – nyugtatgat, és végig simítja a kezét a hajamon.

– Olyan megtört… nem mondja el mi történt – rázom meg a fejem sóhajtások közepette.

– Csak idő kell neki. Nálunk majd rásegítünk 

– Remélem így lesz.

Nemsokára már mindannyian az autóba ülünk. Anya egy szót sem szólt, csupán bólintott. Nem tudom mi ez az egész… Robert aludt, de azért írtam neki egy üzenetet, miszerint anya nálunk van. Az út csöndesen telik, és csak az autóban lévő halk rádió szól.

Amikor hazaérünk, gyorsan megcsinálom anya helyét ( Sajnos csak a kanapén fér el) És összedobok egy gyors vacsit. 

– Egyél valamit, anya – unszolom. Csak a tányérát bámulja már 10 perce. Óvatosan rám néz, és sóhajt egy nagyot.

– Nem tudok enni… Lefekszem aludni – mondja, és ledől a kanapéra. Eastonra nézek segítség gyanánt, de csupán felhúzza a vállát.

– Mit csináljak vele? – kérdezem suttogva.

– Hagyd pihenni. Ne erőltesd – suttogja vissza.

Később mosogatok, Easton pedig betesz egy mosást és megágyaz. Elmegyünk fürdeni, és mindkettőnkről árad az álmosság kb úgy, mintha agyon ütöttek volna egy bottal, miközben a nap hátralévő részében egész nap gyárban dolgoztak. Becsukom a fürdő ajtót magam mögött, és odalépek Easton mögé, aki már meztelen.  Követem őt, és én is levetkőzöm. Amikor észre vesz, óvatosan besegít a zuhanyzóba, megfogja a habos szivacsot, és végig húzza a hátamon.

– Jó érzés? – súgja a fülembe. Hümmögök, aztán a következő érzés amit érzek azok a kezei, a mellem körül, ahogy simogatják.

– Itt? Most? És ha anya… – mondom neki vágytól túlfűtött hangon. Egyszerűen olyan jó az érintése…

– Nem fogja hallani… 

Hirtelen egy hatalmas puffanást hallok. Odakapom a tekintetem, és Eastonre pillantok. Anya…

Gyorsan felöltözünk, és kirohanunk a nappaliba. Amit ott látok örökre beleég a szemembe, az egyszer biztos. Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és térdre rogyok. Anya…

Anya egy késsel a kezében fekszik a földön.  csuklójából ömlik a vér, és épp- hogy csak reagá.

– Anya! Anya! – rohanok oda hozzá. Próbálom elállítani a vérzést, de nem sikerül a majdnem csontig hatoló vágással.

– Itt egy türülköző! – mondja Easton, és egy hófehér hosszú törölközőt csavar a karjára. Én magam elé dermedve nézem végig ahogy felemeli, és a kanapéra teszi.

– Emma! – hallom meg a nevem – hívd a mentőket! – kiabálja. a telefon után nyúlok, és remegő kézzel, könnyekkel küzködve tárcsázom a mentőket.

A korház sosem volt  a kedvenc helyem. Gyűlöltem mindig is. Mindent. A fura szagot, a hülye falakat…Az embereket. Anya már 4 órája bent fekszik a sürgősségin. Fáradt vagyok, kimerültem, és ezerrel ver a szívem. Nem tudom anya miért akarta magát megölni… Miért? Mi az, amit nem mondd el? Az emlék újra felvillan, ahogy ott fekszik, csupa véresen. Újabb könnyek szöknek a szemembe, amiket nem tudok elrejteni. Mit vétettem, hogy ezt érdemlem? És ő? Miért?

– Miss Reed, és Mr. Miller? – szólít meg minket egy törpe, kopasz férfi. A főorvos…

– Igen, mi vagyunk. Hogy van az anyám? 

– Részvétem, Miss… Sajnos egy ütőeret ért. Mély volt a seb, túl sok vért vesztett… – a szavak hallattán szédülni kezdek. Ha Easton nem lenne mögöttem, elesnék. A szívem…. Olyan szúró fájdalmat érez, mint ha nyílt lőttek volna belém. Fel sem fogtam az érzést, de egyet már igen: Soha többé nem láthatom.

Tudom rövid, de hatásos.... Egy fehér szivet Susanre! 🤍