SnowBaz Oneshots

Tűz

Tekergette a lángnyelveket az ujjai között. Mint a kígyóbűvölő a kobrát, úgy irányította. A tűz engedelmeskedett neki. Nem is tehetett mást. A tűz nem él. Ő igen.

Sápadt arcát sárgás-vörös fénybe vonta a láng, így bőre fehérsége élőbb színt mutatott. Fekete, hosszú haja előrehullott, keretbe foglalta helyes arcát. Szürke szeme szinte megbűvölten meredt a tűzre, amit a hatalmában tartott. Tudta, mindenkinél jobban tudta, hogy egy pillanat alatt képes lenne elpusztítani őt. De ő vágyik arra, hogy megszűnjön. Nincs értelme a létezésének. Azzal csak magának okozna fájdalmat, hogy élne. Ha belegondolunk, ő nem is él... Nem fejezte be a gondolatmenetet.

Zajt hallott, felkapta a fejét, így a lángok fényében még szebb látványt nyújtott az arca, ami most fájdalmasan megvonaglott. Pont most jött ide valaki! Megzavarták!

Simon Snow nem is sejtette hogy szobatársa az ő „esküdt ellensége" öngyilkos gondolatokat forgat a fejében, legalábbis addig, míg meg nem pillantotta. Azonnal átjött neki, hogy mit akar tenni a másik. Meglepődött. Nem várt volna tőle ilyet. Ő csak lejött a katakombákba és fényt látott a Síroknál és odament megnézni. Egyáltalán nem számított arra, hogy egy öngyilkos hajlamú, őrjítően helyes vámpírral fogja szembe találni magát. Mert Baz az. Egy vámpír.

- Snow - morogta, hangjából kétségbeesett él érződött. - Ne gyere közelebb! - Simon furcsa módon, de megsajnálta. Ránézett és megpillantott egy kőtáblát a másik háta mögött. Natasha Grimm-Pitch, állt rajta. Az anyja sírja, visszhangzott át az elméjén. A sírfelirat alatt a földön egy csokor virág hevert.

- Mit akarsz tenni? - kérdezte Simon. Triviális kérdés volt, teljesen felesleges, időhúzásnak viszont talán beválik.

- Szerinted? - kérdezett vissza gúnyosan. - Öngyilkos akarok lenni! - felerősítette a tüzet a tenyerében, hatalmas lángnyelvek csaptak föl, húztak akadályt kettejük közé.

- És mire lesz ez jó? Valami szörnyűséget akadályozol meg azzal, hogy megölöd magad? - tette fel a kérdést egyszerűen.

- Mi közöd hozzá Snow?

- Őszintén? Lehet, hogy semmi. De a szobatársad vagyok, és a Watford szabályai szerint felelősséggel tartozunk a társunk épségéről. Vagy valami ilyesmi. Csak kevésbé kacifántosan - jelentette ki.

- Akkor is. Minek mondanám el pont neked? Aki évek óta megszállottan le akar buktatni?

- Mondom, nem tudom! Csak azt akarom, hogy elmondd. Akarom! - a szavait átitatta a mágia.

- Azt hiszed, hogy a szánalmas igéid használnak rajtam? Nevetséges! - nevetett fel Baz.

- Felesleges sértegetned. Nem működik - mondta gúnyosan Simon. - Ettől csak egy kicsit még szánalmasabbnak tűnsz.

- Szánalmasnak? - sziszegte dühösen Baz. - Snow ezért még megöllek. - Simon felnevetett, ezzel meglepte a másikat.

- Na látod, máris nem akarsz öngyilkos lenni, helyette engem intéznél el - Baz döbbenten nézett. Még a tenyérlángját is majdnem hagyta kialudni.

- Snow... te...

- Van egy jó ötletem - vigyorgott Simon. - De csak akkor működik, ha egy kicsit közelebb jönnél. Megtennéd kérlek? - kérte a fiút.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte gyanakvóan a másik.

- Semmi rosszat, csak gyere közelebb - Baz egy kicsit morgott, de Simon kíváncsivá tette. Itt, ebben a helyzetben kicsit jobban megértette a fiút. Feszülten közelebb araszolt hozzá.

- Közelebb jöttem. Mit akarsz Snow?

- Nem ennyi a közelebb, de ha nem akarod, akkor én megyek közelebb - odalépett hozzá. Alacsonyabb volt nála. Baz megfeszült. Simon túl közel volt. Nem értette mit szeretne tőle.

- Na ez a közel - mondta Simon. A kezeit a másik mellkasára tette, nagy levegőt vett és megtette. Megcsókolta Bazt. Azután megfordult és otthagyta. Legalábbis megpróbálta. Azonban a fiú megragadta a karját és visszarántotta magához. Rátapadt a másik ajkaira. Vadul csókolta. Mikor elváltak ajkaik, megszólalt.

- Snow...

- Baz... - suttogta Simon és újra megcsókolta.

- Miért? - lehelte a másik. Egyszerű kérdés, de akár egy világ sorsa is függhet rajta. Elvesztette a magabiztos fölényességét. Neki rengeteg minden múlt a válaszon.

- Mert te te vagy. Ennyi - újabb csók. Baz lelkében megrepedt, eltört valami. Könnyek csordultak le szép metszésű arcán. Szürke szeme, mint érzelmek mély kútja.

- Simon... - arcát a másik fiú vállába temette. Simon felemelte az állát, kezével letörölte a könnyeit, tenyerébe fogta az arcát és újra és újra megcsókolta. Zakatolt az agya. Baz annyira gyengének tűnt. Teljesen összetörtnek. Soha, még egy töredéknyi gyengeséget nem látott benne. Mi történt, ami ennyire megtörte őt? Ki akart mondani valamit. Valamit, amire ma jött rá. Elhatározta, hogy elmondja neki.

- Baz. Kérlek nézz a szemembe. Mondani akarok neked valamit - a másik megtette. - Baz... én - nyelt egyet -, szeretlek... Szeretlek!

- Simon... Simon... - Baz lelke végtelenül könnyű lett. Nem kell megölnie magát. Van legalább egyvalaki, akinek számít. Akibe kapaszkodhat. Összetört szíve talált egy restaurátort, aki újraépíti. Nagyon hálás volt Simonnak, hogy esélyt adott neki. Visszarántotta a szakadék széléről.

- Simon - a hangja remegett. - Én is... én is szeretlek...

- VÉGE -