Change [M.C. HUN, BEFEJEZETT]

14. rész

Sziasztok! :) Hát... ha írhatnékom van és van ihlet, akkor van rész. :D 

A FB csoportba (https://www.facebook.com/groups/982614951750087/) megszavazták a tagok, hogy az epilógus után elindítsak egy második évadot! Címe You Belong With Me lesz. A linket majd az epilógus végén találjátok meg. :) Jó olvasást! :)

§*Michael szemszöge*§

A színpad mögött álltam a koncert előtt. Nagyon izgultam, de ez cseppet sem azért volt, mert Sydney-ben koncertezünk. Félek, hogy most egy picsa miatt fogom elveszíteni a lányt, aki nem is ismert addig az ominózus estéig. A lányt, akivel egy hülye fogadás hozott össze. A lányt, aki elérte, hogy szerelmes legyek. Az üzenetemre nem válaszolt, nem keresett, nem adott életjelet magáról. Mi van, ha nem jön el? Nem volt időm tovább filózni. Felmentünk a színpadra és hivatalosan megkezdődött a koncert. Elkezdtük énekelni az első dalt, a Close As Strangers-t. Szememmel Diana-t kerestem. Sehol nem láttam. Félbús fejjel énekeltem és gitároztam az egész koncerten. Luke és Calum nem tudták, hogy mi történt velem. Biztos furcsállták, hogy nem ugráltam körbe a színpadot.

***

Otthon kisírtam a szemeimet. Rettentően hiányzott. Ezt nagyon elbasztam.

- Jobban vagy már? – ült le mellém Ashton.

- Nem mondanám.

- Figyelj. Ha hagyod, hogy most legyen vége ennek az egésznek, akkor örökké bánni fogod. Elhiszem, hogy mennyire fáj, de ugyanakkor megértem Dia-t is. Azért smárolni az exeddel...

- Nem csókoltam meg! Ő tapadt rám.

- És ezt Diana tudja?

- Igen.

- Akkor miért nem jött el a koncertre? Vagy miért szakított? Egyáltalán mi történt, amikor elmentél hozzá?

- Elkezdtem magyarázkodni, de félbeszakított, hogy miért nem mentem utána azonnal. Még erre is tudtam válaszolni, de utána olyat kérdezett, amire most se tudom a választ.

- Mit?

- Szó szerint emlékszek rá. És hol van az a Clifford, aki az éjszaka közepén, a kemény meló után, szakadó esőben eljön hozzám, csak azért, mert szerelmet akar vallani?

- Mit válaszoltál?

- Semmit.

- Rád csapta az ajtót?

- Nem. Előtte feltett még jónéhány kérdést, aztán megmondta, hogy akkor beszélhetünk, ha ezeket meg tudom válaszolni.

- Hát akkor gondolkodj. Holnap indulunk Melbourne-be.

- Mikor?

- Holnap.

- Jó, de hánykor?

- Dél körül. Holnapután lesz ott koncertünk.

- Hogy fogom ezt megoldani?

- Nem tudom, haver... Nem tudom...

Ashton hamar egyedül hagyott, amit tökéletesen megértek. Cal és Luke már elkezdték szétszedni a lakást, így nem maradhatott sokáig.

Bár azonnal utána mentem volna. Még akkor is, ha teljesen, mindenféle értelemben, fizikailag, lelkileg, szellemileg ki voltam merülve. Még akkor is, ha minden bizonnyal úgy néztem ki, mint egy zombi... Hát persze! Ez a válasz!

Nem érdekelt, hogy hajnali két óra körül lehetett az idő. Most tudok válaszolni és most akarom visszakapni az én szerelmemet!

Felálltam és Diana házáig futottam. Az ajtó előtt megnyomtam a csengőt, olyan öt-hatszor, hogy biztosan meghallja.

Egy zombi kinézetű, de még így is gyönyörű Dia fogadott.

- Te meg mit keresel itt?

- Már tudom a választ!

- Tudod, hogy hajnali három óra van?!

- Kettőre tippeltem. De azt mondtad, hogy ha tudom a választ, akkor szóljak!

- Nem gondoltam, hogy hajnali háromkor világosodsz meg. – dőlt az ajtófélfának. – Szóval... Hol van az a Clifford, akibe szerelmes vagyok?

- Most itt van. Akkor lelkileg, fizikailag, szellemileg ki volt fáradva. Amint a fizikai fáradsága „elmúlt", azonnal megkeresett. És azóta is a kérdéseiden agyalt, kisírta a szemeit a lelki fájdalomtól, amit a bűntudata okozott. De nem volt elég ereje. Nem szándékosan bántottalak, nem akartam neked fájdalmat okozni, nem akartam, hogy szenvedj és túless azon, amin túl kellett esned. Nagyon sajnálom. A csókot, ami még csak szájra puszinak sem nevezhető. Olyan jelentéktelen volt, mintha csak a megismerkedésünk előtt két évvel történt volna. Annyit viszont ért, hogy még világosabb legyen, hogy más nem pótolhatja a helyed a szívemben.

- Tényleg nem jelentett semmit?

- Nem. Még csak semmit se. Már az többet jelentett, amit azon a bulin tettem. Amikor elhívtalak táncolni, aztán pedig sétálni. A fogadás, aminek értelme egyáltalán nem volt. Az az este, ami olyan különleges volt már akkor is, bár akkor még nem tudtam, hogy miért. Ami történt a reptéren... Az nem volt szándékos, olyan hirtelen történt, hogy nem volt időm reagálni. Annyira sajnálom.

- A fenébe is... Nem tudok rád tovább haragudni... - borult a nyakamba sírva.

- Nagyon hiányoztál... - öleltem meg.

- Te is, nagyon-nagyon-nagyon. De nem hagyhattam ezt csak úgy figyelmen kívül...

- Tudom... És teljesen igazad van.

Tíz-húsz percig nem csináltunk mást, csak szorosan öleltük egymást, az ajtóban állva, némán, szavak nélkül, néhány könnycsepp társaságában. Nem kellettek szavak, mert tudtuk, hogy egy ilyen butaság nem szakíthat szét minket, ijesztő helyzet volt, mindketten féltünk, hogy a másik nem fog megbocsájtani, de szívünk mélyén egyikünket sem zavarta az a csók. Nem azért tolt el magától, mert egy kurva rám mászott, ami ellen nem tehettem. Én pedig nem azért nem magyarázkodtam, mert hezitáltam, hogy ő vagy egy rohadék. Mindketten hibáztunk és nem tudtuk, hogyan lehet ezt jóvátenni. Miután elengedtük egymást letöröltem az arcáról az utolsó könnycseppet és kézen fogva bementünk a lakásba.

Három napja nem aludtunk együtt, mégis olyan jó érzés volt újra mellette aludni, mintha hónapok óta éreztem volna utoljára közelségét. Szorosan öleltem magamhoz, mintha csak attól tartottam volna, hogy megszökik mellőlem.