Change [M.C. HUN, BEFEJEZETT]

4. rész

§*Michael szemszöge*§

Reggel az ébresztőm éles hangjára keltem fel. Természetesen enélkül képtelen lennék emberi időben felkelni, annak ellenére is, hogy tíz után kicsivel feküdtem le. Fél kilencig csak magam elé bámultam és feldolgoztam, hogy fel kell kelnem, sőt ki kell mozdulnom. Csak egyetlen egy, aprócska bökkenő volt: fogalmam sem volt arról, hogy mikor kell mennem a McDonald's elé... Persze nem adta meg a telefonszámát a drága, így kicsi esély volt arra, hogy válaszolni fog, de megpróbálkoztam a Facebook-os üzenettel.

M:Ööö... Azt nem beszéltük meg, hogy hányra menjek... Szóval. Hányra menjek a Meki elé?

Bingó! Látta az üzenetet és éppen ír!

D: Most néztem meg én is. 12:45-re.

M: Okés, majd ott talizunk! 😉

D: Rendben, de megyek, nehogy bukjam a fogadást! 😉

Diana állapot azonnal átváltozott Elérhetőről Utoljára aktív: 1 p-re. Telefonomat lezártam és az éjjeli szekrényemre tettem. Ezt követve a konyhámat céloztam meg, ahol jobb híján egy tál gabonapelyhet ettem reggelire. Ekkor ismét a szobámba mentem, hogy felöltözzek. Választásom egy fekete skinny jeans-re esett, ami mellé egy Sex Pistols logós felsőt és egy fehér-piros kockás inget vettem fel. Kicsit csalódottan konstatáltam, hogy még tíz óra sincs. 16 éves korom óta egyedül élek, ezért előfordul, hogy unatkozom idehaza. Belegondoltam, hogy ha továbbra is itt leszek egyedül, akkor valószínű, hogy előbb utóbb éhen halok. Eleinte egy olyan munkát akartam, amivel fel tudok vágni, de hogy őszinte legyek, jobb lesz ez így, hogy nem egy talán felesleges, de fitogtatnivaló munkát végzek, hanem egy fontos, precizitást igénylő feladatkört tölthetek be. Utólag belegondolva, egyáltalán nem értem, miért akartam olyan munkát... Több típus is megfordult a fejemben. Irodai munka, raktáros, pénztáros... Végül a volt angol tanárom jutott eszembe, aki mindig örömmel olvasta a fogalmazásdogáimat. Szerinte újságírónak születtem. Mindig is szerette bennem, hogy kreatívan, érthetően és hibátlanul forgatom úgy az információkat, hogy mindenkit meggyőzzek a saját álláspontomról. Emellett jó fogalmazókészségem van, hibátlan a nyelvtanom és még szeretek is írni. Talán tényleg ez az álommeló!

Tíz óra húsz perckor kerestem rá, hogy Sydney-ben milyen újságíró iroda van. Találtam hármat is. Ebből kettő helyre keresnek újságírót. A Good Morning Sydney mindennap megjelenő újság legújabb rovatához, az In The Stars-hoz keresnek szerkesztőt, amely heti háromszor fog megjelenni. Ez a sztárokról fog szólni... A másik újság a Look!. Ez is mindennap jelenik meg. Ennél az újságnál is egy új rovathoz keresnek szerkesztőt. A Look! magazinban a rovat a gyerekeknek fog szólni, For Your Kids! címmel és mivel színes újság, ezért több melóval is jár. Én nem nagyon értek a gyerekek nyelvén, de a sztárok világában se vagyok otthon. Inkább efelől majd megkérdezem valaki véleményét.

Tizenkettő órakor indultam el a McDonald's felé. A gyalog megtett harminc perces utat gondolataimba mélyedve tettem meg. Amikor odaértem a gyorsétteremhez, még nem volt ott Diana, hiszen még csak tizenkettő óra harminchárom perc volt. Rövid ideig várakoztam, amikor megpillantottam a szöszit, aki kávéval a kezében, telefon és más egyéb elektronikai dolog nélkül érkezett. Valamiért örültem annak, hogy nem bukta el a fogadást máris.

- Szép napot! - üdvözöltem illedelmesen, amire csak elnevette magát. - Nem így szokás üdvözölni a másikat, amikor illedelmesen köszön? - tártam szét a karom.

- Szia! Ne haragudj, de nem számítottam erre... - röhögött ki ismét.

- Figyelj. Nekem is kellene egy meló, hacsak nem akarok éhen dögleni. Találtam is rögtön két helyet! Elkísérsz, ha itt végeztünk?

- Persze! Milyen állás?

- Újságszerkesztő vagy író...

- Na neee!

- Na deee!

- Komolyan?!

- Igen!

- Oké...

- Nem hiszed el, ugye?

- Hát nem igazán.

- Mindegy. Menjünk a te állásinterjúdra!

- Menjünk.

Beléptünk az épületbe, ahol a megszokott finom illatok terjengtek. Diana megérdeklődte, hogy merre találja a gyorskajálda vezetőjét, majd mikor megtudta, megkért, hogy drukkoljak neki. Amíg ő a vezetővel beszélgetett én rendeltem egy Big Mac menüt és azt ettem.

Körülbelül húsz-harminc percig eszegettem a hatalmas hamburgerem és a sült krumplit, amikor megjelent mellettem Diana.

- Na? Jól sikerült? - kérdeztem.

- Szerintem igen! Azt mondta Mr. Fox, hogy felhív, ha enyém az állás!

- Remek. Jut eszembe! Akkor megadod a számod?

- Aha, persze!

Miután lediktálta a számát (és természetesen én is neki az enyémet) elindultunk kifelé. Megkérdeztem tőle, hogy melyik munkalehetőséget válasszam. A Good Morning Sydney!-t javasolta, mert szerinte én nem vagyok annyira gyerekeknek irogatós típus, így rábólintottam. Felajánlotta, hogy ha esetleg elakadok, akkor szívesen segít, mert ő igazán otthonosan mozog a sztárok életében, de emlékeztettem a fogadásra és kedvesen - különösen figyeltem rá, hogy kedves legyek - visszautasítottam az ajánlatát. Viszont egyszerű dolognak ígérkezett az újsáírósdi, mert már az állásinterjú is kötetlen időpontra volt bejelentve: sorszámot kell majd húzni ahhoz, hogy jelentkezzek, meg persze az önéletrajzom, ami a telefonomban, digitális formában mindig nálam van.