1. rész

1.3K 51 0
                                    

§*Diana szemszöge*§

A nevem Diana Rosberg. A Sydney Secondary and High School frissen érettségizett diákja vagyok, aki minden tárgyból A értékelést kapott. Többek között informatikából is érettségiztem, mégis az a véleményem, hogy nem nekem való az egyetemisták kényelmes élete. Ha őszinte akarnék lenni, jobb lett volna, ha a szüleim, velem együtt Londonban maradnak születésem után, de természetesen akkor olyan kicsi voltam még, hogy nemhogy rosszalásom nem számított, nem is tudtam, mi az, hogy rosszalás, vagy, hogy Sydney és London között mi a különbség.
Ebben az iskolában nem találtam meg a négy év alatt a helyem. Még csak Kennedy-ék hagyománnyá vált tanévzáró bulijára se hívtak meg, soha. A létezéséről a közösségi médiában értesültem. A live-okat általában néztem azokkal, akik családi vagy más okok miatt nem lehettek ott. Vagy szimplán őket sem hívták.

Az érettségi letétele után számomra érthetetlen okból köteleztek bennünket, hogy jelenjünk meg még egyszer utoljára, kiöltözve az iskolapadokban. Amíg a megbeszélt időpont elérkeztére vártunk én a mobilomba temetkeztem és a sztárszerelmem Instagram-profilját görgettem. Tudatában vagyok annak, hogy telefonfüggő vagyok, de nem tudok ellene tenni, mert kiránt a komfortzónámból, ha beszélnem kell valakivel. Az egyáltalán nem fontos tennivalómból az ajtó hangos csattanása zökkentett ki, melyet a volt osztályfőnökünk - a teremben uralkodó huzat segítségével - zárt be.
Tiszteletünket mutatva mindannyian felálltunk és mosolyogva köszöntöttük a második anyukánkat.
Mikor könnyes szemekkel leültetett bennünket akkor tűnt fel, hogy egy boríték hever a padon, ahol ülök.
Megdöbbenve bontottam ki. Egy meghívó volt benne, névre szólóan. Hivatalos lettem Kennedy-ék évzáró partijára, ahová ha nem megyek el, akkor annak rossz következményei lesznek. Nagyszerű.

- Hol is kezdjem? - kezdett bele monológjába Mrs. White. - Először is szeretném megköszönni ezt a négy évet, amit együtt éltünk át. Örülök, hogy valamennyien sikeresen megmutattátok nekünk, hogy képesek vagytok letenni az érettségi vizsgát! Nagyon büszke vagyok rátok... Hogy a ti szemeitek is könnybe lábadjon, hoztam nektek képeket egészen kilencediktől, napjainkig. És persze a szalagavatós kisfilmünket, részletekben. Remélem, hogy nem csak én fogok sírni...

A kedves ofőnk diavetítéssel és videó lejátszási listával készült. Valóban könnyfakasztó volt, mindenkinek... Kivéve nekem. A legtöbbre úgy emlékszem vissza, mint a fotográfusok és az operatőrök szoktak: ott voltam én, ők is ott voltak, ők örültek neki, szóval nem panaszkodhatok. Ez az utolsó utáni, búcsúzkodós osztályfőnöki óra szerű dolog igazán megható volt, a legtöbben zsepivel a kezükben mentek el.

Kora délután volt, amikor hazaértem. Még a szüleimmel élek, egészen addig, amíg nem találok magamnak egy jól fizető állást. Hazaérkezésemet követően anyukámnak adtam egy ölelést, majd elmeséltem, hogy miért kellett bemennünk. Átöltöztem és az ágyamra ülve, a laptopomat magam elé véve helyi állások között kutakodtam. Anyukám mindenáron egyetemre vagy főiskolára akar tuszkolni, amire én nem vagyok vevő. Egy magánfőiskolába akar elküldeni, ahol a saját, gyors tempómban hamar túl lennénk az egész felhajtáson, de én nem szimpatizálok az ilyenekkel. Az őseim tudnák nekem finanszírozni, ráadásul amikor fizetünk, akkor mehetek a magántanárhoz, így még kényelmesebb. De én meg akarok dolgozni a pénzemért. A délutánomat így kénytelen voltam az álom- vagy legalább egy érettségivel felvevős munkát keresni.

Sajnos most még nem találtam rá a megfelelő állásra, de érzem, hogy majd egyszer megtalálom. Ugyanis, ha júliusban nem állok be dolgozni, akkor anyuék beraknak egy egyetemre. Vagyis teljesül a rémálmom.

***

Ma lesz a Cloe és Dominic Kennedy által megrendezésre kerülő buli. Nem nagyon izgat, de van egy kis probléma... Pontosabban három. 1. Senkit sem ismerek a suliból. 2. Sose voltam még ilyen - vagy akármilyen másféle - bulin. 3. A szüleim nem engedik, hogy magammal vigyem a mobilomat. Utóbbi a végemet jelenti, az egyetlen mentsváramat is elvették, mert szerintük szocializálódnom kellene. Ebben van igazság, de az, hogy egy gombos, régi vacak telefonnal képesek elküldeni egy házibuliba, az azért már tőlük is sok...

Kiakadásomat egy kisebb hisztiroham követte. Nincs megfelelő ruhám! Nem találom a kedvenc karkötőmet! Nem tudok járni a magassarkúban! Hol a pénztárcám? Mit csináljak?!

Miután öt percig csak toporzékoltam öt éves módjára, lehiggadtam és összeszedtem magam.
Magamhoz vetten egy tépett farmert, egy barackvirág színű flitteres felsőt, egy vékony, halványrózsaszín mellényt és a kedvenc tornacipőmet, a mindennapi kiegészítőimet és ezeket magamra öltöttem. Sminkelni ritkán szoktam, így most is egy szolid rózsaszín, matt rúzs és egy enyhén csillogó szemhéjpúder mellett döntöttem. A rózsaszín a szerencseszínem, ráadásul zöld szemeimet kiemeli.

Amint sikerült elegendő magabiztosságot magamba önteni, elindultam a buliba, ami gyalog csupán 15 percre volt.

Change [M.C. HUN, BEFEJEZETT]Where stories live. Discover now