Eleinte csak azt akartam, hogy szeressenek. Utána megelégedtem azzal, ha nem bántottak. Utána már csak meghalni akartam.
Minden elvett tőlem, felégtte mindenem, romba döntött engem. Lelkileg már meghaltam. Utána akartam menni. Azután, aki az egyetl...
Futottam, ahogy csak bírtam. Hátra sem néztem, csak mentem erőre. Elfáradtam-e? Már semmit sem éreztem. Csak az járt a fejemben, hogy vége. Kijutottunk.
Egy órával az incidens előtt:
Család. Mindenkinek mást jelent. Valakinek otthon, valakinek vérszerinti gyermek, valakinek két ember szerelmének a teremtménye. De nekem csak idegenek, akik vérszerinti hasonlóság, ami miatt egy házba kényszerülnek élni. De nem sokáig. Egy szokásos reggel volt. Kipihenten ébredtem, ami egyenlő azzal, hogy valami nagyon rossz fog történni ma. Rebeca vörös, hosszú hajú, 170 cm, barna szem és nagyon karcsú és vékony, mivel anorexiás és az anyám, Klaus az apám. Ha ragaszkodunk anya meg apa kifejezésekhez. Én sosem hívtam így egyikőjüket sem. Felkeltem és lementem. Sehol senki. Kimentem a hátsó udvarra, de nem kellett volna. Klaus ott állt véresen. Mondjuk ez megszokott volt már tőle, hisz gyakran jött haza úgy, hogy csupa vér volt. Néha nem tudom eldönteni, hogy bérgyilkos vagy sorozatgyilkos vagy egyszerűen hobbiból csinálja. Barnás-szőke a haja, úgy 185 cm, éjkék szem, mindig szürke ruha párosítva szürke ruhával, mert hogy azon jobban látszik a vér. A fehéret szimplán nem szereti mert azt mondja, hogy az angyali színű. Viszont most a nagybátyám és a nagynéném a földön feküdtek. Vagyis a hullájuk. Csikit elszomorodtam, hogy Freya is áldozatul esett Klaus játszmájának, de nem hibáztatom. Én se tudtam még kitörni belőle. De már nincs senki. Senki. Már csak ő, én és Rebeka maradtunk élve.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nem mondhatom magam semmiféle értelemben normálisnak. Kétszáztizenöt módját tudom, hogyan lehet megölni egy embert és százharmincnyolc módját a tökéletes kínzásra, vallatásra. Már több tucat küldetésen voltam. Ötvenezer embert öltem meg. Van-e lelkiismeret furdalásom? Nem. Minden ember értéktelen. Ragaszkodnak szinte megszállottam az úgynevezett élethez. A többségük boldogan, békésen, szeretetteljesen élnek. Mintha létezne ilyesmi. Azoknak az embereknek fogalmuk sincs milyen az igazi élet. Fájdalmas, kínzó, sötét és kicsit sem boldog. Azok, akik tudják milyen ez az érzés, azok számomra értékesek. Van a gyönyörűszép hazugság, amiben az átlagos emberek élnek és van a gusztustalan igazság, amit szinte mindenki elkerül. De azok, akik milliomosok, milliárdosok, szerencsejátékosok, prostituáltak stb. értéktelenek. Ha meghalnak senkinek sem fognak hiányozni, maximum anyunak, apunak és tesónak. Elfelejtik, hogy létezett, ha egyáltalán tudták, hogy létezett. Nem fogok feleslegesen idióta, lényegtelen dolgokat érezni. Nem mintha az ürességen kívül éreztem volna bármit is valaha. Maximum néha a félelmet, amit Klaus okozott bennem. Egy ötemeletes kastélyban élünk. Az IQ-m több, mint 180, 168 cm-vagyok. Vékonynak mondanám magam, de nem szépnek. Nagyon hasonlítok Rebekára, aki mindenki szerint a legszebb nő, aki létezhet és létezik. Habár a hajam fekete és a szemem vöröses. Az albinizmussal élő embereknél általában alig vagy egyáltalán nincs melanin az íriszében. A pigment hiánya vörös, vagy ibolyaszínű szemeket eredményez. Mivel a szem pigmentációja fontos a látás szempontjából, az albínó embereknek gyakran vannak látási problémáik. Viszont én erre külön kifejlesztett gyógyszert kaptam még kiskoromban, ezért nekem háromszor jobb a látásom, mint az átlagembereknek. Fogalmam sincs kitől örökölhettem meg. De az, hogy Rebeca mindig tökéletes, abszurd. Utálom őt és mindenkit. Kivéve Sarah-t. A kishúgom, ikrem. Csak annyi a probléma, hogy elméletileg halott. Van-e mentális problémám? Biztosan, de nem érdekel. Egyetlen életcélom, hogy megöljem a sátánt, Klaus-t és kiszabaduljak a börtönömből. Minden más mellékes. Érzelmek. Az emberek túlértékelik. Egyetlen lény képes kiváltani belőlem bármiféle érzelmet, Klaus. De az tény, hogy félek tőle. Lehet nem is tőle, inkább a szemeitől. Olyan tónusa van, amely a szellem mélységébe süllyed, és sötét, mintha abban a meggyőződésben lenne, hogy a nap soha többé nem kel fel. Úgy tűnik, hogy a szemében tükröződő életszínvonal minden értékrendje éppoly értéktelen és csúnya, mint a vashulladék. Nincsenek érzelmek, nincsenek szándékok. Csak egy lapos kifejezés, mint aki éppen a korát mondja meg. Nem tudok hinni a saját szememnek. Nem is érzem, hogy van ott ember. Ha késő este lenne a frissítő kora reggel helyett, azt hinném, hogy egy szellem vagy egy hallucináció. De rajta kívül csak egy ember tud ilyet szándékosan csinálni a szemével. Ez egy családi hagyaték. Én is tudok éppoly élettelenül nézni, mint ő. Annyi a különbség, hogy én ellenségeknél szoktam használni, bár lehet, hogy én az ő szemében ellenség vagyok. A várostól elszigetelve élünk. Nincs semmi modern eszköz, csak néhány elektromos dolog, mint például tűzhely, lámpa, mosogató gép, kávéfőző. Egyedül Klaus tudja az utat kifelé innen, bár már elég régóta szemmel tartottam a távozását.
