Juhar levelek alatt | ✓

negyedik fejezet - rád várva

Három hónappal és egy héttel később

– Nanami-san! – huppant le mellé Itadori-kun. Kento felpillantott a regényéből egyenesen a fiúra. – Nem unja, hogy mindig ugyanazt kéri? – mutatott a tányérjára, ahol valóban egy klasszikus, csokoládés brownie és egy szelet meggyes kalács pihent. A tányér mellett egy félig kiürült üvegpohár, benne a szokásos kardamomos-vaníliás chai latte-ja. Behajtva a könyvét csendesen az asztallapra fektette azt és a fiú felé fordult. Itadori-kun mosolyogva nézett vissza rá, Kento az együtt töltött idejük alatt rájött, hogy a fiú igenis kedvelte a figyelmet.

– Szeretem az ismerős ízeket. – Nem tette hozzá, hogy anno, amikor itt járt az anyával ugyanezt kérte, leszámítva a csokoládés brownie-t. Az ízek az anyjára emlékeztették, a kedves mosolyára és a szeretetére.

– Vannak új sütemények is, Kugisaki anyja sokat dolgozik, hogy frissen tartsa a menüt – húzta ki magát a fiú. Kento egy halvány mosollyal bólintott. – Nanami-san.

– Igen Itadori-kun?

– Izgul a randija előtt? – meredt rá a fiú szégyenlősen. Kento először nem értette mire gondol, viszont, ahogy elnézte a kissé ferde mosolyát és a sokat sejtető ráncot a szemöldökei között, biztos volt benne, hogy Gojo-sanra gondolt és a találkozójukra a hétvégén. Felsóhajtott, már többször is eljátszották ezt a fiúval, de Itadori-kun nem tántorodott vissza, sőt.

– Ahogy mondtam korábban, ez nem egy randevú.

– De igen is az, ha az egyik fél annak gondolja!

– Gojo-san annak gondolja? – pillantott oldalra a fiúra. Itadori-kun megvonta a vállát.

– Maga gondolhatja. – Csendesen elnevette magát majd vett egy újabb falatot a kalácsból. – Én nagyon izgulok. Hétvégén viszem el először Fushiguro-t randira, bár abban nem vagyok egészen biztos, hogy ő is randinak gondolja, de ha én annak veszem akkor az már annak minősül, nem?

– Erről érdemes lenne Fusiguro-kunnal beszélned. A kommunikáció fontos része egy kapcsolatnak, főleg ha egy ilyen témáról van szó. Úgy gondolom sürgős lenne tisztáznotok, hogy milyen intencióval indultok neki az egésznek, ha randevú, ha nem. Ha meg már itt járunk, miért nem próbálsz meg őszinte lenni hozzá az érzéseiddel? – Kento búcsút mondott a regényének. Itadori ingerülten beletúrt a fürtjeibe, majd megvonta a vállát. – Itadori-kun.

– Tudom, Nanami-san! De könnyebb beszélni, mint megtenni – húzta el a száját. – Régóta ismerjük egymást, nem akarom, hogy tönkre menjen a barátságunk amiatt mert én elkezdtem érezni valamit – rántotta meg újból a vállát. Kento elnézte a fiú kissé görnyedt tartását, a lekonyuló száját és sírásra álló szemeit és hirtelen azt kívánta bárcsak az anyja ülne a fiú előtt és nem ő. A nőnek volt egy különös aurája, egy szemvillanás alatt képes volt megnyugtatni az embereket, törődés és szeretet áradt belőle. Ő biztos meg tudta volna vigasztalni a fiút. Az anyja viszont már nem volt közöttük. Kento mélyet sóhajtva dőlt közelebb a fiúhoz, majd nagy nehezen a kezére simította a tenyerét. Itadori-kun szemei felcsillantak és érdeklődve tapadtak az arcára.

– Nem vonhat senki se felelősségre az érzéseid miatt, Itadori-kun. Nem te döntöd el, hogy kibe szeretsz bele, vagy kibe nem. Ha Fushiguro-kun nem viszonozza az érzelmeidet akkor sem vádolhat téged a saját érzéseidért, és te se érezd magadatt felelősnek. Őszinte voltál vele, ami egy igazán nagy kincs, bármi is legyen a tetteid következménye.

– Nem akarom elveszíteni őt, Nanami-san! Inkább el se mondom! – tiltakozott, de Kento megrázta a fejét. Itadori elcsendesült.

– Bízz bennem, Fushiguro nem dobná el a barátságotokat csupán amiatt, mert érzelmeket táplálsz iránta. Nem csak te vagy neki fontos, hanem neki is te. Egy csodálatos fiú vagy, és akárki mellett találod meg a boldogságod szerencsés lesz. – A szavait követően csend telepedett az asztalra, Kento megrémült, hogy esetleg túl sokat jártatta a száját, viszont mikor lenézett a fiú barna szemeire, csak könnyeket látott. – Itadori-kun?