Egyszer még találkozunk

4. fejezet

Rita

2015. május 15.

Kivételes alkalmak egyike, hogy ma nem a színpadon állok. Viszont, még ilyenkor sem tudok elszakadni a színháztól.

Ami éltet, annak élet. A színház pedig maga az élet.

Az első felvonásnak van vége a Játék a kastélyban című darabnál. Kicsit unalmas egyedül egy nagy páholyban üldögélni, de a színdarab ezt el is felejteti velem. Különben is, már megszoktam, hogy a magány a napjaim szerves része.

Nagy nehezen ráveszem magam, hogy a páholyból elsétáljak a büféig. Egy pohár borra vagy pezsgőre szükségem van, de nem tudom, hogy ebben a szűk ruhában és magas sarkúban hogyan jutok el oda, úgyhogy közbe ne essek orra. Ez a cipő, olyan, mint egy középkori kínzóeszköz, bár az eladó szerint, ez egyik legkényelmesebb darab. Aha, persze.

Hatalmas kínok árán, eljutok a büféig, ami azon a szinten van, ahová a jegyem is szól. Ám, ami ott fogad elveszi a maradék kedvemet is. Egy hatalmas sorral találom szembe magam, de a szükség nagyúr, és nekem most szükségem van valami alkoholra, így beállok én is.

Azt hittem többet fogok itt álldogálni, de talán öt perc lehetett. Viszont, ezt az időt sem töltöm unalmasan. A körülöttem lévő embereket kezdem el tanulmányozni. Van itt elhanyagolt férj, aki felesége rivaldafényében veszett el, és biztos vagyok, hogy a társaság valamelyik férfi tagjával meg nem csalja. Talán a férj elviseli a megaláztatást, csak azért, hogy egy ilyen nővel vonulhasson mindenhova. Mint egy trófea. Viszont az is lehet, hogy a nő egyáltalán nem élvezi a helyzetet, és sikítva menekülne innen, de nem lehet. Valami a férfihez láncolja. Van még itt egy idős házaspár, ahol a hölgynek nem hiszem, hogy az az első bora, amit a kezében tart. A férj pedig kellemetlen vicceivel csak ront a helyzeten.

A pultos hangja zökkent ki a nézelődésemből. Kérek egy pohár pezsgőt, és mikor megfordulok, pont mögöttem áll, és éppúgy meglepődik, mint én. A szívem olyan hevesen ver, hogy azt hiszem, mindjárt elájulok, a lábaimat pedig nem bírom mozgásra bírni.

Gyerünk! Először a jobb, aztán pedig a bal.

Semmi.

Csak állunk ott szótlanul, és nézzük egymást.

Egy goromba férfi megjegyzései miatt, összeszedem magam, és kiállok a sorból. Egy üres asztal felé kezdek sétálni, és próbálok úgy helyezkedni, hogy a pult felé álljak, de nem szeretném túl feltűnően nézni sem. Látom, hogy most fizet, elveszi a poharát, és elindul felém.

Felém! Jézusom!

Nem látom rajta, hogy zavarban lenne, sőt mikor egyre közelebb ér, semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni róla.

- Bor vagy pezsgő?- kérdezi.

- Most pezsgő, de a bort jobban szeretem. – milyen kérdés volt ez? Köszönni nem szokás vagy tényleg ismernem kéne, csak egyszerűen nem tudom, hogy kicsoda? Kellemetlen.

- Én inkább a pezsgőt kedvelem, de a rozé is jó.

- Inkább a fehér. – Hát, ez egyre rosszabb lesz.

- Most melyiket választotta? – kérdezi, és a poharamra néz.

- Pezsgőt. Megkóstolja? – Micsoda? Teljesen megbolondultam?

Egyenesen a kezébe nyomom a poharat, és utána veszem észre csak, hogy mit műveltem. 45 éves vagyok, talán ő is észrevette, hogy nem mai csirke, de már azt is tudja, hogy bolond.

- Elnézést, nem akartam! Bocsánat! – felelem, de szerintem semmit nem értett meg belőle. Erre el kezd nevetni. Lehet, hogy ő is bolond? Nem, ő nem. Rajtam nevet. Mielőtt pedig felocsúdnék a helyzetből, már meg is kóstolta a pezsgőm. Nem szarozik, gondoltam.

- Egész kellemes. Ha nem bánja. – és mire válaszolnék, kiitta az egészet a pohárból. – Hozok egy másik! – mondja, és azzal visszamegy a pulthoz.

Most nem állnak sokan ott, egy-két ember csak, hamar sorra kerül. Amíg ott vár, jobban szemügyre veszem. Fehér overállt visel, ami a háta közepéig ki van vágva. Fehér magas sarkú van rajta és kezében pedig egy bézs vagy világos barna kézi táska. Haját most kontyba fogta hátul. Múltkor még azt hittem, hogy barna, de inkább vörös. Színváltós, gondoltam, és ezen nevetnem kell. Mosolyogva jön vissza, és felém nyújtja. A vendégem! – feleli. Persze, hogy az vagyok, hiszen megittad az enyémet!

- Köszönöm! – és elveszem tőle a poharat. Remélem azt nem látta, hogy közben remeg a kezem. Nagyon szép a ruhája!

- Oh, az öné is! Nagyon jól áll Önnek a smaragd zöld, kiemeli a szemeit!- Smaragd zöld? Jól hangzik. Kiemeli a szemeit? Még jobb.

- Találkoztunk már? – kérdezi.

- Nem hiszem, ha csak nem jár gyakran színházba. Itt dolgozom egy ideje.

- Ez nagyon izgalmasan hangzik. Biztos láttam már akkor valamiben. – egy hatalmas mosolyt intéz felém. Szemei el kezdtek ragyogni.

A telefonja el kezd rezegni, és mikor ránéz, újra azt a furcsa grimaszt látom rajta, mint múltkor a kávéháznál.

- Sajnálom, de mennem kell.

- Milyen volt? – kérdezem, és ő nem tudja, hogy mit válaszoljon hirtelen.

- Mi?

- A bor. Milyen volt?

- A bor. Az, hát, nagyon jó. Köszönöm a pezsgőt! Viszlát! – és meg sem várja, hogy elköszönjek tőle.

- Viszlát! – ezt már csak a levegőnek mondtam. Ő már rég elment innen.

Összeszedtem magam, gyorsan megittam a maradék pezsgőt, és elindultam vissza a helyemre.

Mikor odaértem, még mindig ő járt a fejemben. Körülnéztem a székek között, és megpillantottam. Nem volt egyedül. Egy vele egykorú, igen jóképű fiatalemberrel beszélgetett, nevetett. Még mindig a fülemben csengett a nevetése. Ő nem vett észre. Minden elsötétült, és kezdődött a második felvonás.

A sötétben már nem igen láttam őt, de ahol ülnie kellett, ezt a pontot figyeltem szinte végig.

Nem tudtam nem elfelejteni.