Lassan haladtak, nem sietették az ökröt. Az emberek a szekéren ültek, a két kutya pedig lelkesen szaladgált körülöttük. A táj nyugodt volt, mindenfelé kis parcellák sorakoztak, bennük krumpli, bab és egyéb növények nőttek, az utakat és ösvényeket fák szegélyezték.
– Mi is a város neve? – kérdezte Kellan.
– Zionith – felelte Thorne –, ez a térség legnagyobb települése. Tulajdonképpen ez a központi hely, amit körbevesznek a kicsi falvak és tanyák. Ez egy rendszer. A falusiak megtermelik az élelmiszert, a közeli város pedig a centrum, a piaccal. A legtávolabbi tanya sincs messzebb két napi járóföldnél, és az egészet kerítés veszi körbe.
– Mégis átjutott legalább egy lidérc.
Elara válaszolt:
– A kerítés nem nyújt tökéletes védelmet. Sok helyen már hiányos, vagy sérült. Időnként átjutnak. Főleg, ha akarnak valamit.
– Igen, minket keresett, ez nyilvánvaló. Elara, miért nem használtok lovakat? Ez az ökör nagyon lassú.
– Nem tudom pontosan, de a lovakat nehéz irányítani. Makrancosak, makacsok, nem lehet felülni a hátukra. Csak a pusztai népek tudják őket kezelni.
Thorne a távolba mutatott:
– Ott van.
Elara odanézett, de nem nagyon érdekelte a látvány:
– Igen, most jól lehet látni.
De Kellan le volt nyűgözve, ahogy a messzeségben felsejlő, kékesen derengő tornyokat nézte.
– Csodálatos. És egyben szomorú.
– Miért lenne bármelyik is? Azok csak romok, kő és törmelék az egész. Jó nagy, de még a madár sem jár ott.
Kellan megrázta a fejét:
– Most már valóban csak rom. De, valaha az volt a város. Többen éltek ott, mint most az egész Földön.
A lány hitetlenkedve rázta meg a fejét:
– Senki sem tudja, mi az, csak mesék vannak, abból viszont jó sok. Nekem azt mondták gyerekkoromban, óriások éltek ott, akiket elpusztítottak a lidércek.
– Jártál valaha ott?
– Nem. Csak a közelben voltam egyszer, annyi elég is volt. Rossz a hangulata.
– Persze, mert egy elpusztult világ maradványa. Egyszer majd talán eljutok oda is.
Thorne is közbeszólt:
– Az egyik társam, akivel már nagyon régen találkoztam, azt állította, még látta, mikor emberek laktak ott. Tudtam róla, hogy nagyon öreg, de azt gondoltam, lódít, hiszen az a város évezredek óta lakatlan. De valóban nagyon aprólékosan számolt be mindenről, a végén még talán hittem is neki egy kicsit.
A lány elgondolkodott azon, vajon milyen idős lehet az ördögfajzat, de aztán úgy döntött magában, inkább nem akarja tudni.
Az út egy kisebb erdőn vezetett most keresztül, jólesett az árnyékban haladni a tűző nap helyett. Carpo azonban váratlanul halkan morogni kezdett, Metis pedig felugrott a szekérre, és Elarához dőlt.
– Emberek. Öten. Várnak. Veszély.
A kutya gondolatai inkább csak gomolygó érzések voltak, de a lány megtanulta értelmezni őket, és kihámozni belőlük a lényeget. Megállította a szekeret.
– Várnak ránk, öten.
Thorne elgondolkozva kérdezte:
– Biztos, hogy ránk várnak? Nincs ilyen ügyünk senkivel.
