AIR - Levegő

V.

Az életemért futottam.

Egyetlen fényforrásom az öngyújtó halvány lángja volt, eszköz szempontjából pedig a leégett lábaimban kellett megbízzak. Az agyam még mindig nem jött teljesen helyre. Látszólag semmi esélyem nem volt Aksellel és Gomeric-kel szemben, akik elektromos szárnyakkal és térbenlátó szemüvegekkel üldöztek engem.

Kiment a bokám. Elestem és egy pillanat múlva már talpon is voltam. A lábaimat súrolták még a legapróbb kényelmetlen részecskék is hosszú pamutnadrágomból. A remény elvesztésének rémisztő peremén jártam, de nyeltem egyet és nem gondolkodtam tovább ezen.

Háromszor is beleütköztem a kanyargós folyosó érdes falába és már a fejem is rettentően lüktetett. Egyetlen előnyöm a két férfival szemben az az öt másodpercnyi meglepetés ereje volt, amit a lángokból menekülve szereztem nekik. Szárnyak segítségével viszont gyerekjáték volt behozni a távolságot.

- Most megvagy! - kiáltotta Gomeric, aki úgy repült felém, mint egy sas.

Nem tudom, hogyan sikerült, de az utolsó pillanatban félreugrottam, így a férfi teljes sebességgel a föld felé repült, lehorzsolta a térdét és  szárnyát is darabokra törte. Pattogtak rajta az elektromos kisülések.

Aksel leszállt, hogy segítsen neki.

- Gom, felcsatoljam az én szárnyaimat? - kérdezte.

- Te idióta! - ordította Gomeric. - Ne foglalkozz velem, menj utána!

- De... Gom, már lecsatoltam magamról!
- Az ESZED, Aksel, az ESZED! - Gomeric sóhajtott. - Hagyd itt.

- De...

- Azt mondtam, HAGYD ITT, és szaladj utána!

Aksel, bár nagyon vonogatta a vállát, végül letette szárnyait a földre. Addigra már Gom is talpra állt.

A veszekedés ideje pont annyira volt elég, hogy körülbelül ötven méter előnyre tegyek szert és gyorsan megpihenjek. Már hallottam a hátam mögött Aksel gyors és Gomeric hangos lépteit.

- Állj! - kiáltották, de én már futottam tovább. Nem tudtam, meddig fogom még kibírni. Úgy éreztem, ha megállnék, nem kapnék elég oxigént és eljönne értem a halál. Ez viszont túl gyenge érv volt ahhoz, hogy feladjam.

Ziháltam. A férfiak már majdnem behozták lemaradásukat. A pánik újra erőt vett rajtam, de ez csak még jobban segített nekem a haladásban. Már az se számított, hova futok, habár pontosan tudtam az egyetlen utat.

Nem, nem, nem bírom tovább!

Még csak kevés van hátra! Gyerünk!

Vége. Itt a vég.

Nem! Még nincs vége!

De.

Nem!

De!

NEM!!!

Saját magammal veszekedtem. Logikusan nem tudtam volna többet futni, de muszáj volt. Gomeric már csak tíz méterrel volt lemaradva. Aztán már csak kilenc, nyolc, hét...

Ekkor a sötét folyosó végében egy kevés fényt pillantottam meg. A lakásom ajtaja résnyire nyitva volt. Ez azt jelenti, hogy a lépcsős rész következik!

Megvilágítottam a padlót gyenge fényforrásommal. Gom már csak öt méterre volt tőlem, a lépcsőfokok pedig nem tűntek túl magasnak. Lenyeltem minden fájdalmamat és egyszerre kettőt mászva rohantam felfelé. Gomeric viszont annyira koncentrált rám, hogy már a harmadik lépcsőfoknál elcsúszott és hátraesett.