𝐀 𝐋𝐞𝐥𝐤𝐮̈𝐧𝐤 𝐍𝐚𝐩𝐟𝐨𝐠𝐲𝐚𝐭𝐤𝐨𝐳𝐚́𝐬𝐚: 𝐄𝐥𝐬ő 𝐤𝐨̈𝐧𝐲𝐯 [ 𝐃𝐫𝐚𝐜𝐨 𝐌𝐚𝐥𝐟𝐨𝐲 𝐅𝐅 / 𝟏𝟔 ]

V. Titok veszélyben

Ahogy belépek a Rúnaismeret tanterembe, gyorsan körbepillantok. A falak tele vannak ősi rúnákkal, amik misztikus légkört árasztanak. Gemma és Pansy már ott várt rám.

– Faye, hát itt vagy! — lépett oda Gemma. — Pansy az agyamra ment!

– De bunkó vagy! — forgatta a szemét Pansy.

– Viola? — kérdeztem, ugyanis nem láttam.

– Viola idén nem vette fel a tantárgyat — ecsetelte Gemma.

– Na vajon miért? — Enzo sem volt a teremben, ergó ő sem vette fel.

Professor Runestone, egy bölcs és tekintélyt parancsoló alak. Sötét szemekkel és hosszú, ősz szakállal rendelkezik. Ahogy belépett a terembe, azonnal elcsendesedünk.

Professor Runestone a rúnák történeteiről és jelentésükről mesélt nekünk. Ahogy a történeteket hallgattam, a képzeletemben megjelennek az ősi kalandok és varázslatok. Elmagyarázza, hogy a rúnák nem csupán betűk, hanem hatalmas erővel bírnak. Megtanít minket arra, hogyan írjuk le és használjuk ezeket a rúnákat a varázslatokhoz és a kommunikációhoz. Imádom!
A tanítás során gyakoroltuk a rúnák írását és használatát. A kezemben tartom a rúnakövet, és koncentrálok arra, hogy pontosan húzzam le a rúnát a pergamenre.

Óra után Hermionéval találkoztunk a könytárban, hogy együtt tanuljunk. Éppen a Pitontól kapott házi feladatot csináltam, amikor így szólt:

– Hallottam egy érdekes pletykát, miszerint százévente születik egy különleges személy, aki mágikus erőkkel rendelkezik és mindenkinél erősebb. Erről te is hallottál már?

Basszus, mégis honnan a fenéből tud ilyet?

– Nem nem hallottam.

– És azt is hallottam, hogy ez a különleges személy lehet egy gyógyító vagy egy pusztító. Elképesztő lenne látni valakit, aki képes gyógyítani vagy hatalmas pusztítást okozni varázslataival — folytatta.
– Képzeld el, milyen lenne, ha valaki képes lenne gyógyítani a betegségeket vagy akár egész városokat lerombolni varázslataival. Ez mindenképpen lenyűgöző lenne! Az ilyen képességekkel rendelkező személynek hatalmas felelőssége lenne, hogy hogyan használja ezeket az erőket. Fontos lenne, hogy jó szándékkal és bölcsen használja a varázslatait — hadarta el.

– Abszolút egyetértek veled. Az ilyen erőkkel járó felelősség óriási lenne. — Az is. — De ez csak legenda!

– Igen, de jó kis legenda, nem?

– Az — feleltem halkan.

– Sziasztok lányok! — köszönt Harry. — Coley, van kedves sétálni?

– Persze! – álltam fel. — Nem baj? — néztem Hermione felé.

– Dehogy! Menjetek csak!

Tulajdonképpen kapóra jött Harry. Hermione mégis hol találta ezeket az infókat? Ez már borzalmasan nehéz.

– És hogy vagy? — kérdezte kedvesen.

– Jól vagyok, köszi.

– Tudod — kezdett bele — mindig jó veled lenni. Mindig olyan vidám és érdekes dolgokat mondasz.

– Köszönöm! Te is mindig olyan kedves vagy velem. Mindig meghallgatsz, és mindig van egy jó történeted vagy vicced, amivel feldobod a hangulatom.

– Igen, nagyon szeretek veled lenni, Coley. Mindig olyan jókat nevetünk együtt és olyan jól érzem magam a társaságodban.

– Hát, örülök, hogy így érzed, Örülök, hogy barátok vagyunk.

– Igen, csak barátok. — dünnyögte sértetten.

Nem tudtam ezt mire vélni, így tovább mentem. Nem vágyom kapcsolatra. Tetszik Harry, de nem is tudom. Nem eléggé ahhoz, hogy magasabb szintre emeljük a kapcsolatunkat. A bakancsomat néztem, így nem vettem észre a közeledő mellkast.

– Merlin! Ne haragudj! — szabadkoztam.

– Hát ezt nem hiszem el, Silvius! — dünnyögte Malfoy.

– Bocs — hagytam rá. Malfoy gúnyosan megrázta a fejét majd, tovább ment. Még ilyet.

Harry idővel beért.

– Én megyek, Colette — Coley helyett Colettenak szólított. Most miért van kibukva? Édes Merlinem.

– Jó, menjél, Harry! — horkantam fel. Így is tett. Köszönés nélkül elrohant. Visszaindultam a könyvtárhoz vezető folyósón, az említett helyiség felé. Amikor beléptem, hatalmas csalódásomra, Hermione már nem volt ott.

– A fenébe! — dünnyögtem bosszúsan a polcsorok között.

– Silvius — hallottam meg magam mögött a nevem, mire felugrottam.

– Malfoy! Normális vagy? — kaptam a szívemhez.

– Mit keresel itt? — mért végig kifejezéstelen arccal.

– Ezt én is kérdezhetném tőled! — fontam össze a karom magam előtt.

– Kezdem továbbra is azt hinni, hogy követsz! — lépett közelebb. — Csak nem hiányzom?

– Mint egy érfelmetszés! — forgattam meg a szemem.

– Haladunk — mosolygott gúnyosan. — Mi van? Elhagytad Pottert?

– Vagy ő engem — ezt miért mondtam ki?

– Ez esetben az még nagyobb szégyen — röhögött — Még Potter sem tűri el az undorító képedet.

– Ha undorítónak tartod a képem, akkor talán ne bámuld, hanem cammogj vissza az ezelőtti tartózkodási helyedre — tanácsoltam.

– Kiváló ötlet! — több sem kellett neki, egyből elhúzta a csíkot.

Nagyot sóhajtva elhagytam a könyvtárat, majd a nagyterembe mentem vacsorára.