Első

420 19 4
                                    

Szép nap a mai, végre elkaptuk az angyalok egyik vezérét, Valellát. A többiek most viszik őt a cellájába. Én a többit ellenőrzőm. Az alvilág egyik hadvezéreként ez nem lenne a munkám. De szeretem megnézni az új angyalkákat. Most is ezt teszem. Járom a cellasorokat, nézem az ijedt arcocskáikat. 

Szeretem, hogy úgy reszketnek, mintha hideg vízbe estek volna. Sikeres napot zárhatunk. Ezek itt mind rabszolgák lesznek. A szebbek ágyasok. Mások felszolgálók. A többit, a haszontalanokat halni hagyjuk. A betegek és az öregek is éhen halhatnak. Megyek, és figyelem őket egyesével. Nem éppen szép látvány. Sokuk tiszta mocsok, sebesek, véresek. Undorítók.

Néhány már haldoklik. Tragédia ez a nap az angyalok számára. De dicsőség nekünk, démonoknak. Tovább folytatom utamat. Valahonnan veszekedést hallok, ezért megindulok a hang irányába.

- Kérem, eresszenek el! Én nem vagyok harcos! - vonaglik egy angyal két démon keze között.

- Mi folyik itt? - kérem őket számon.

- Angar hadvezér, nem láttuk, hogy jön - szólal meg az egyik. -Ez az angyal nagyon gyenge, halál vár rá.

Eltűnődve nézem az angyalt. Hosszú, szőke haja van, ami szinte fehér, annyira világos. Szeme olyan, mint a jég. Teste törékeny, szárnya a hajához hasonló. Ezekbe halványrózsaszín virágokat tűzött, ami megkoronázza az ártatlan megjelenését. 

- Őt ne, felszolgáló lesz! - szólok rájuk.

- Kié? - kérdez vissza az egyik démon.

- Az enyém.

- Elnézést, uram, vigye csak! - engedi el, de én megfogom az angyal karját, mielőtt még kereket oldhatna. Otthagyom a két tökfilkót, az angyalt pedig felviszem a házamba.

Bársonyos kanapémba ültetem, és kérdezgetni kezdem.

- Mi a neved, angyal? - teszem fel az első kérdést.

- Martoe Levor - válaszolja félénken.

- Azt mondtad nem vagy harcos, igaz ez? - dörrenek rá.

- Igaz. É-én csak odatévedtem.

- És elmondanád hogy lehetséges ez? - kérdezem durván.

- Virágokat szedtem, és hirtelen már csak por és hamu volt mindenütt.

- Magadnak szedted?

- Hogy érti? - néz rám érdeklődve. Mintha már nem lenne olyan ideges.

- Miért van a hajadban és a szárnyadban is?

- Ó... - szomorodik el - ... csak anyukámnak vittem volna, nagyon beteg volt. Meghalt a csatában.

- Részvétem - válaszolom ösztönösen.

Apró kezét a szeméhez tartja, és letöröl pár kibuggyanó könnycseppet. Legszívesebben megölelném, de az nem lenne rangomhoz méltó. Ezért csak nézem, gyönyörködök ebben a szépségben.

Angyal és DémonWhere stories live. Discover now