Bulletproof, nothing to lose (PUF fanfiction)

6

December vége volt, és az ablakon túl nagy, kövér pelyhekben hullott a hó. Mint azt Geréb később megtudta, a tábori kórháznak helyet adó épület alapjáraton nem klinikaként működött, hanem egy úri birtok volt, amely a tulajdonosok jóvoltából lett a hadsereg rendelkezésére bocsátva. Jelenleg nem egy, gyógyuló sebesülésekkel rendelkező katona sétálgatott a birtok jókora parkjában, a mesés tájat élvezve. Geréb azonban továbbra is az ágyat nyomta, és csak képzeletben andaloghatott a kertben. Már éppen kezdett megerősödni, és a kedve is kicsit jobb lett, amikor főnyereményként egy kiadós megfázást is összeszedett. Abból már ugyan úgy-ahogy kilábalt, de még mindig igen fáradékony volt. Ezt bizonyítandó, egyre gyakrabban pislogott laposakat a hópelyhek táncának figyelése közben, majd szép lassan álomba merült.

Még az ébrenlét és az álom között hánykolódott, amikor egy kintről jövő, éles füttyszó hasított bele a levegőbe, mire Geréb kelfeljancsiként ült fel az ágyban. Ezt követően a leglehetetlenebb pozíciókat vette fel, hogy az ablakon túl elterülő tájnak egy minél nagyobb részét szemrevételezhesse. A hangforrást kereste, ugyanis meg volt győződve arról, hogy úgy az egész világon csak egyvalaki tud fütyülni.

– Nyugodj meg, ő az – biztosította őt Kolnay, aki időközben az ágyához lépett. – Viszont nem díjazom a tornamutatványaidat. Még pihenned kell.

– Kit értesz az "ő" alatt? – tudakolta Geréb az utolsó két mondatra fittyet hányva.

– Szerinted? – forgatta a szemét az ezredorvos.

***

Amint Csónakos átlépte a kórház küszöbét, már meg is pillantotta Bokát, és rohant volna, hogy üdvözölje őt, azonban pont akkor egy olyan mondat ütötte meg a fülét, amitől földbe gyökerezett a lába.

– Komolyan mondom, Geréb, ha nem maradsz nyugton végre, én nem állok jót magamért – hallatszott Kolnay hangja.

– Hogy... Geréb? – nyögte ki erre Csónakos tágra nyílt szemekkel nézve Bokára, aki az alatt az idő alatt, amíg ő szoborként állt a küszöbön, eléje sietett.

– Igen, ő is itt van – mosolygott rég nem látott barátjára a tizedes, miközben egy kézrázással és az ahhoz tartozó öleléssel üdvözölte őt. – Gyere!

Geréb nem sokat törődött Kolnay kijelentésével, hanem a hajlékonyságáról tanúbizonyságot adva, tulajdon gerincét kis híján kitekerve fordult abba az irányba, amelyből Csónakos érkezése várható volt. Nem is kellett csalódnia, ugyanis a vendég hamarosan meg is jelent az ágyánál Boka kíséretében.

A jövevény civil ruhát viselt – egy homokszínű szövetnadrágot a hozzá tartozó mellénnyel, alatta pedig egy seszínű inggel –, azonban a karján egy katonai kabát volt átvetve. Ezt Geréb az alatt a röpke pillanat alatt állapította meg, amikor felnézett Csónakosra, ugyanis azt követően lesütötte a szemét és elmélyülten kezdte pásztázni a takarót.

– Üdvözlöm, Kolnay ezredorvos! – szólt Csónakos tettetett komolysággal, egy szemforgatással indikálva, hogy éppen a katonai életet parodizálja.

Kolnay egy gyilkos pillantással díjazta ezt, ily módon elég effektíven közvetítve az "ez még viccnek is rossz" tartalmú üzenetet, mire Csónakos elmosolyodott.

– Akarom mondani, szevasz papuskám! – javította ki magát.

Kolnay egy helyeslő biccentés kíséretében viszonozta a köszönést, Csónakos pedig az ágyban ülő férfihoz fordult.

– Mily szép nap ez a mai – még egy Pál utcai! – szólt, úgy, mintha a legkiválóbb költőtől szavalna.

Geréb ekkor már kénytelen volt felnézi rá, akármennyire aggasztotta őt az, hogy társa hogyan fog reagálni az ő bal lábának hiányára, valamint a teste többi részének a jelenlétére. Félelme azonban alaptalan volt, ugyanis Csónakos arcában csupán nyílt érdeklődést látott.