Bulletproof, nothing to lose (PUF fanfiction)

7

A hó már elolvadt, és a tavasz közeledte tisztán érezhető volt, amikor egyik délután csengettek Csónakos pesti garzonjának ajtaján. A kis lakás tulajdonosa senkit sem várt, így kíváncsian sietett ki, hogy ajtót nyisson, ugyanis el nem tudta képzelni, hogy ki lehet a váratlan látogató. Amikor aztán megpillantotta a küszöbön álló férfit, egy széles mosolyra húzta a száját. Az ajtóban ugyanis Geréb várakozott teljes pompájában, vagyis a kezében egy, az egyensúlya megtartásának céljából használt sétapálcával és a bal combjához erősített, fémből és bőrből készült műlábbal.

– Isten hozott, papuskám! – üdvözölte őt kitörő örömmel Csónakos. – Gyere csak be!

Geréb kissé tétován, egy óvatos mosollyal az arcán viszonozta a köszönést, de azért engedelmesen megindult a lakás belseje felé a házigazda után, miután az bereteszelte az ajtót.

– Hallottam ám Bokáéktól, hogy útnak engedtek téged, de arról nem tudtam, hogy ide tartasz – szólt Csónakos, miközben a nappali felé vezette vendégét.

Nem kerülte el a figyelmét, hogy Geréb milyen talpraesetten, alig sántítva, csak egy-egy pillanatra támaszkodva a botra halad előre.

– Akkor még én sem tudtam, hogy ide tartok – jegyezte meg a vendég csendesen. – Most már csak páran vannak a kórházban. A hónap vége előtt őket is hazaküldik majd, utána pedig Boka és Kolnay is szedik a sátorfájukat.

– Végre mindenki hazakerül – biccentett Csónakos, majd hellyel kínálta társát a kanapénál. – Na és téged mi szél hozott?

– Én... úgy döntöttem, hogy ideköltözöm, Pestre – felelte a kérdezett tétován. – Van itt egy kis lakásom – a szüleim hagyatéka. Ahogy megérkeztem, az első utam oda vezetett. Megbizonyosodtam arról, hogy még áll a ház, és elkezdtem belakni. A pókhálóktól megszabadultam, bútorok még nincsenek...

Geréb már maga sem tudta, hogy hova akar kilyukadni ezzel a zavaros beszámolóval. Csónakosnak biztos jobb dolga is volt annál, mint hogy azt hallgassa, hogy ő milyen tapétát szándékozik venni.

– Úgy gondoltam, hogy felkereslek, ha már itt vagyok – tett hát pontot a mondat végére.

Nemigen tudta, hogy hogyan máshogy tudná elmagyarázni azt, hogy társaságra vágyik, és hogy a papír, amelyet Csónakos legutóbbi találkozásukkor otthagyott neki, azóta is ott lapul a zsebében. A házigazda válasza azonban azt bizonyította, hogy nincs szükség több magyarázkodásra.

– Jól tetted, papuskám. Mindig szívesen látlak – mosolygott a vendégére Csónakos, majd egy üveg bort és két poharat vett elő az egyik szekrényből.

***

Az elkövetkezendő hetekben az összes Pál utcai kezdett hazaszállingózni onnan, ahol a háború ideje alatt tartózkodott. Ennek következtében a társaság újból elkezdett összejárni, immár Gerébbel bővülve.

Leszik, akinek a pofája ezúttal nem gittel, hanem Sacher-tortával volt tele, éppen Kolnayval, Bokával, Gerébbel és Csónakossal ült egy kávéházban, amikor ez utóbbi a bejárat felett lógó csengő csilingelésére egy pillanatra abba az irányba nézett, majd elkerekedtek a szemei.

– Nocsak, a vö... a füvészkertiek! – szólt aztán a kávéház jókora ajtaja felé bökve.

Jól tette, hogy elharapta az első, a nyelvére jövő szót, ugyanis veszedelmes idők járták, és a "vörösinges" immár nem egy fából készült tomahawkkal játszó tizenéves fiút jelentett, hanem egy bolsevikot. A jelenlévő Pál utcaiak azonban mind tudták, hogy kikre gondol, és kíváncsian néztek a bejárat irányába.

– Áts! – intett az akkor belépő csapat élén álló férfinak Boka, mire ő a társaival együtt a gyermekkori ismerőseik alkotta asztaltársaság felé indult el.

A Pál utcaiak nagy székcsikorgás közepette álltak fel, hogy üdvözöljék egykori ellenségeiket. Geréb nem kívánt egy kézfogás következtében orra bukni, így bal tenyerét az asztallapra helyezve stabilizálta magát, de amint felnézett, konstatálnia kellett, hogy kénytelen lesz támasztókezet váltani. Az előtte álló férfiban ugyanis Wendauert ismerte fel, és a kistermetű vörösinges zakójának jobb ujja üresen lógott le a válláról. Geréb szégyen nélkül bámulta a másik jobb kezének, ő pedig Geréb bal lábának helyét, majd farkasszemet néztek, utána pedig mindkettőjükből egyszerre tört fel a nevetés.

Geréb a kacagástól a levegőt kapkodva támaszkodott meg a jobb kezével az asztalon, hogy a balt Wendauernek nyújtsa, majd a nevetéstől rázkódó vállakkal ráztak kezet.

– Szervusz! – vihogták tökéletes szinkronban.

A vörösingesek és a Pál utcaiak teljesen elhűlve figyelték őket. A hovatartozásuktól függetlenül addig mindannyian azt hitték, hogy a csapatuknak van egy tagja, akinek a nevetését már soha többé nem fogják hallani. Mindannyian tévedtek.