Bulletproof, nothing to lose (PUF fanfiction)

2

– Csípőtől lefele ne mozgasd, de a felsőtestét óvatosan elfordíthatod, és berakhatsz alá egy párnát – instruált Kolnay színtelen hangon. – A fejét pedig szintén- Igen, úgy!

Bokának a minimális utasításokon kívül nem volt szüksége többre, úgy is precízen végezte munkáját. Jelen esetben is készségesen stabil oldalfekvésbe helyezte Dezsőt, már amennyire az lehetséges volt úgy, hogy csak a felsőtestét szabadott mozgatnia.

– Érzéstelenítés nélkül is fennáll a fulladásveszély? – motyogta az orra alatt.

Nem állt szándékában megkérdőjelezni barátja döntését, részben azért, mert a másik fölötte állt rangban, részben pedig abból az okból kifolyólag, hogy bízott Kolnay szakmai tudásában. Csupán arról volt szó, hogy igen fáradt volt, illetve valóban kíváncsi volt a válaszra, és ennek következtében a kérdés akaratlanul is kicsúszott. Ahogy ez a tény tudatosult a tizedesben, ő rögtön elszégyellte magát, és abban kezdett reménykedni, hogy az ezredorvos talán meg sem hallotta az ő mormolását, azonban Kolnay azon nyomban megcáfolta ezt a feltételezést.

– Nem. Viszont megeshet, hogy hányni fog a fájdalomtól vagy a gyulladás miatt, és arra az esetre, ha nincs mellette senki... – válaszolta a legkisebb rosszindulat nélkül, a mondat befejezése gyanánt a páciensre mutatva.

Boka némán bólintva nyugtázta a hallottakat, majd egyik kezét az ágyban fekvő férfi homlokára helyezte, a másikba pedig egy benedvesített rongyot fogott, hogy aztán azzal törölje át az arcát.

– És a láza? – bátorkodott megkérdezni miután felmérte, hogy az előbbi tudakozódásának sem lett semmi negatív eredménye.

– Annak is több oka lehet – sóhajtott Kolnay. – Fájdalom, gyulladás, szepszis... vagy valami teljesen más, amiről még nem is tudunk. Egyelőre az egyetlen dolog, amit tehetünk, az az, hogy várunk. Úgy, hogy még nincs magánál, nem merek beleerőltetni semmi fájdalomcsillapítót – magyarázott tovább, miközben gondterhelten dörzsölte meg az orrnyergét.

Boka újfent szó nélkül biccentett, majd elgondolkodva hallgatta tovább az ágyban fekvő férfi kissé szaggatott lélegzetvételeit.

– De ő most...? – suttogta végtelenül halkan.

Úgy tűnt, hogy Kolnayt már-már emberfeletti hallással áldotta meg az ég, ugyanis a doktor ezt a félbehagyott kérdést is megválaszolta:

– Azt nem mondanám, hogy eszméletlen, de nagyon mélyen alszik. Szüksége is van rá, tekintve, hogy egy ilyen beavatkozás mennyire megterhelő a testnek. Annál jobb, legalább addig sem kell a fájdalommal küzdenie.

Mint az várható volt, a tizedes ezúttal is csak bólintott, az ezredorvos pedig egy aprót biccentett feléje köszönés gyanánt, majd továbbállt.

Boka pár másodpercig némán meredt maga elé, majd óvatosan a matracra helyezte a tenyerét. Csak pár milliméter választotta el attól, hogy megérintse a sebesült katona ujjait.

– Geréb tiszt – suttogta, bár, mint azt a dögcédula belseje is hirdette, az ágyban fekvő férfi már nem "Geréb tiszt" volt, hanem "Geréb főhadnagy úr". – Úri ficsúr, Dezső – folytatta aztán, és még az első jelzőt is olyan szeretetteljesen mondta ki, hogy azt aligha lehetett gúnynévnek titulálni –, útjaink újfent keresztezik egymást.

***

Boka zihálást hallott, majd fájdalmas nyögéseket, és azon nyomban Geréb ágya mellett termett. A férfi arca verejtékben fürdött és tűzpiros volt a láztól, ő maga pedig fátyolos tekintettel, riadtan pillantott körbe a szobában, miközben próbálta ülő helyzetbe feltolni magát, de az ereje cserbenhagyta őt.