A négy testvér őrangyala (Y/N x Edmund)

Soha ne mondd hogy soha!

Y/n pov:

A karjaimban éles fájdalom volt, úgy éreztem hogy ha jóban meg mozdulok ki tépi őket a vas lánc. Éreztem ahogy a csuklóimból vér árad, és halodtam ahogyan pár csepp a hídeg és kemény kő padlóra csepent. A fej kötetet és ügy éreztem hogy az egész testemben szét árad a fájdalom. Zajt hallottam és fel néztem majd arács nyikorogva nyilni kezdett. Ha akartam sem tudtam volna menekülni. De amikor meg láttam az alakot aki a zajt okozta, az idegeim meg nyugodtak. Caspian nagynénye...

- Lady Prunaprismia.....? - kérdeztem ki szárat torokal

- Ne, hercegnő.
- Ne eröltesd meg magd.
- Inkább idd meg és edd ezt! - térdelt elém és nyújtótt felém egy korsó vizet majd egy kis kenyeret

Amikor meg ettem először a jobb csulomon kezte ki oldani a láncot majd a ballon. Ahogyan a földre csapódtam a Lady Prunaprismia rödtön fel ültetett.

- Gyere sietnünk kell mielőtt valaki el kap minket! - mondta miközben ki értünk a célla ajtaján

- Azt hiszem ezzel el késtetek. - szólalt meg egy hang amire mindig ketene oda néztünk

Miraz állt ott egy koronával a fején. A korona diszes volt, rubintok, gyémántok és egyéb drága kövek borítóák míg maga az alap szín arany volt. Caspian meséltnekem eről, az apja koronája amí Caspiant illente. Még is Miraz fején volt. Lady Prunaprismia és én hátrálni keztünk, magam mögé húzztam az ijet nőt de Mirazt ezt nem állitota meg oldarea lökött és a feleségéhez lépet és le pofozta. Majd hagyta hogy el szaldjon és oda lépet hozzá éppen a hátráltam amikor le nyúlt és ujait az oldalamon levö sebbe furta és fel felé kezdett húzni. Ezzel probált lábra állítani és halodtam nevetését a sikolyaim közt. Majd el engedett és a hajamnál fogva húzni kezdett a cellám felé. Amikor be értünk a fal hoz lökött. Vettem pár méj levegőt és rá néztem.

- Kedvesem, nem akarlak bántani.
- Én nem vagyok olyan rossz mint amilyennek gondolsz. - mondta amire egy kis szarkasztikus nevetés emgetem ki

- Igazavan maga sokkal rosszabb mint gondoltam..
- Maga egy gerinctelen féreg!

- Ne merészej így hívni! - kiáltótrám

- Igaza van... még a végén meg sértem a férgeket. - mosolygtamrá és a mellette lévő katona is ki engedet egy kis kacajt majd Miraz dühös pillantást vetettrá

- Közsd fel! - parancsolta és a katona oda jött és a csuklómnál fogva meg kötözött

Amikor végzett dühösen és gyilkos tekintettel meretem rá.

- Feljebb! - parncsolta a zsarnok

- De hiszen ő egy gyerek.

- És mind ezek tetejébe kirájom egy lány, egy hercegnő. - szólalt meg a másik aki mellette állt

- Nem érdekel!
- Azt mondtam feljebb!
- Én vagyok a királyod, engedelmeskedj! - kiáltozta

- Sajnálom. - mondta miközben fejeb huzta a kötelet így csupán a csizmám hegye éppen hogy leért

Ahogyan a kötél szorosabbá vált egyre mélyebbre furt a húsomba. Fájt ha levegőt vettem és a nyílt sebeimből vér folyt. A férfi vissza ment Miraz oldalára. Ahogyan Mirazt figyelmet észre vettem hogy valami ezöst csillog a kezében, majd egy kis vörösen ízzó láng jelent meg. A szemem ki kerekedett és már a gondolattól síkitani és sírni akartam. De nem akartam meg adni nekei azt az elégtelt hogy úgy lassanak. Miraz közeledett felém, és undorítóan és betegen mosolyogott.

- Na szóval..
- Hercegnő. - mondta gúnyolodva
- Választhatsz.
- Elmonodod a terveiteket vagy.....

- SOHA! - kiáltottam

- Szimte biztos volttam bemne hogy ezt fogod mondani.
- És én ennek memyire örülök.

Mondta és az égö lángot a karomnak nyomta és közben nevetet. Mjad elő vett egy pengét és végig húzta akaromtol az racomig.

- Mond meg mit terveznek!
- Beszéj vagy különben..

-... mit csinál megöll?
- Állok elébe, nem izgat. - mondtam végig majd az arcába köptem
- Tehetc velem bármit!
- De soha!
- Ismétlem SOHA!
- Nem fogom el árulni Narniát és annak annak bármely élő vagy élettelen lényét! - kiáltottamrá miközben az arcát törölgete

Vissza nézett rám a pengét a torkomhoz nyomta és a szemebe nézett. A szememtöl az arcomon levő hegre nézett. El vette a torkomtol és lassan végig húzta a már be gyógyul hegemen. Újra érzetem ahogyan a saját vérem ízét és ahogy végig folyt. El indult ki félé majd be hárta a rácsokat.

- Soha ne mondd hogy soha! - monda a rácsokn át
- Erezd le és készitsétek fel a katonákat.
- Két óra múlva indulunk! - mondta majd el sétált

Enegem le vágtak és a földre zuhantam. Az arcom hoz kaptam. Úgyan ugy fájt mint akkor, de a legrosszabb hogy újra az a kis lánynak éreztem magam. Egyedül voltam a sötétben, és most mit nem adtam volna hogy Edmund itt lenyen hogy meg öleljen és hogy meg végyen. De nem volt itt és hargaban váltunk el.

3dik személy pov:

Edmund most viharzott ki a fő teremből ahol a kő asztal is található. Zaklatott és ijet volt, mert most látta azt a nőt akit soha többé nem akart. Edmund nem tudta hogy hova mehetne. Álltalában ilyenkor Y/n hoz/hez menne de most ezt nem tudta meg tenni. És ez bánntota a legjobban hogy nincs kit magához ölelnie. Talált egy üres és homályos szobát le üt egy hatalmas köre és a nyakláncot bámulta. Ott ült és csak a nyakláncot nézte és fel idézte a lány emlékét. Minden gyönyörű vonását, a mosolyát, a puha haját, az ilatát, a nevetését és a hangját. Órákig ült ott és észere sem vette, csak akkor amikor az ajtó ki nyílt. Nem akart fel néznirá de a lépteitöl meg ismerte hogy a növére Susan az. Susan oda sétált Edmund hoz és a válára tete a kezét.

- Ed.. - szólítottameg halakan

Edmund fel nézett a nővérére. Susan meg lepödöt öcse könyes szemein. Fájt neki hogy így lássa a testvérét, össze tört szível.

- Miért...?
- Miért minig ő...? - kérdezte Edmund erőtlenül

Susan megrázta a fejét, mert ő sem tudta miért mindig Y/n nak/nek kell szenvedni. Majd Edmund meg ragadta a nővérét magához húzta és sírni kezdett. Susan gyorsan át karolta és már ő is sírt. Nem messze tőlünk, a kő asztal szobájában Peter éppen Aslan faragását nézte. Lucy pedig éppen indult és át karolta bátyját. Caspian pedig a professzorával beszélt és a fel kelö napot nézte. Mindenki érezte a nyuktalanságok, és az agodalmat, és mind ezt egy valaki okozta. Y/n, akire most a legnagyobb szükségük volt most. De nem volt itt. Pár Narniai Peter királyt okolta hogy az utolsó angyal meg halt, a reményt is kezték elveszreni. A Pevensie testvérek érzeték a változás a legjobban. Y/n mindig is velünk volt és mindig árat belöle az angyali energia, a bolgság, bátroság és együtt ézrés de ő most nem volt itt. Edmund azt érezte hogy a világ mát nem forog és minden amiben valaha hitt meg szünt létezni. Susan már nem is érezte anyira okosnak magát. Peter azt gondoltam hogy ő már nem hős. Caspian magát okolta hogy elvesztete. A Narniaiak kétségbe estek. Lucy Pevensie volt az egyetlen aki tudta hogy nem haltmeg, tudta hogy Aslan nem engedné. Ezért ő nem adta fel a reményt, tudta hogy Y/n nem ezt várná töle. A nap éppen hogy fel kellt amikor nagy zajt halodtak az erdőből, Caspian Telmarinkatonákat vet észre. Beszalt és elöször Susant és Edmundot értesitete, majd Edmund szólt a bátyjának és a húgának. Most mind kint álltak és az egyre csak gyülemlö Telmarinokat nézték. Majd meg látak vlakik egy lohou kötözve. Gondolkozniuk sem kellett tuták ki az. Egymásra néztek, hogy meg bizonyosadjanak mindeki látta-e. Majd a csend után Peter meg szólalt.

- A fő termebe!
- Mindeki!