Tatjána és Valrynida - A Valrynida-saga, 3. rész

3. fejezet - Testvérek és barátok

- Hol van az utolsó lélekdarab őrzője? – kérdezte Rasha.
- Jelenleg a könyvtárban tanul. Szóljak neki?
- Nem, annyira nem sürgős. Addig akkor játszhatunk, amit csak szeretnél.
- Jaj, de jó! Akkor hozom a karikákat!

Rani elszaladt, Usil pedig kérdésre szánta el magát.

- Ez mi volt?
- Testvéri szeretet. Neked van testvéred a materiális világban?
- Nincs, egyke vagyok.
- Akkor most már tudod, milyen.
- Álljunk meg, hogyhogy eltűnt az akcentusa?
- Nem a víz alatt vagyunk, itt máshogy működik a hangom. Ki is kezdi a torkomat hamar.
- Tényleg, itt sokkal mélyebb is – csodálkozott rá Sagarinel. – Mit játszanak majd?
- Ugrós játékot. Minden karika egyre kisebb, és végig kell ugrálni rajtuk úgy, hogy ne lépjünk rájuk. Oda-vissza játszunk, néha időre, néha tapsolva közben, de olyan is volt, hogy imaverset szavaltunk alatta. Ez az összpontosítást fejleszti.
- És ki nyert többször?
- Én. De ha Rani eldicsekszik azzal, hogy ő, hagyjátok rá, jó?
- Értettük! – mondták a vándorok egyszerre.

Megvannak, itt vannak! – ujjongott a házigazda, kezében egy rakat, egyre kisebb karikával. A legkisebb akkora volt, mint egy karkötő. – Játszotok ti is? – kérdezte Tatjána barátaitól, akik erre igent mondtak.

- Mi legyen most a nehezítés? – így Rasha.
- Kettő-egy-kettő-egy! – felelte testvére, majd olyan pontosan dobálta szét a karikákat a földön, mintha mágnes vonzotta volna azokat a helyükre.
- Sagarinel, Usil, most figyeljetek majd arra, hogyan csináljuk mi. Nagy vonalakban: egyszer fél lábbal, következő alkalommal két lábbal kell földet érni és továbbugrani.
- Te kezdesz, bátyó?
- Igen, szeretnék. Megmutatom a vendégeknek, hogy is kell ezt.

Rasha bemelegítette a lábait, majd nekivágott a pályának. A legkisebb karika volt az utolsó, ahol meg kellett fordulni, és bár az érkezés sikerült, megfordulás közben egy pillanatra megingott az egyensúlya, és a fenekére esett. Rani kacagott.

- Lám, miért nőttél ilyen nagyra! Majd én megmutatom! Te maradj ott, ne állj fel!

Most először látták a vándorok a legfőbb istenségük követének lábait, és tapasztalhatták, hogy akkorák, mint egy kisiskolás lányé. Pont mint az egész istencsemete. És ezek a lábak bizony úgy ugrálták végig a karikákat, ahogy illett – de az utolsónál ő nem fordult vissza, hanem egyenesen Rasha ölébe vetette magát. Amaz pedig vele a nyakában állt fel a földről ezek után.

- Ezt a kört ti még megnyerhetitek! – üzente Rani. – Adjatok bele mindent!
- Sharjandra híveiként velünk van a reménység – válaszolt Usil.
- Ez a beszéd! Aki áldott, nem kell féljen!

Először a fiú rugaszkodott neki, és egész ügyesnek bizonyult. Viszont nem tudott annyira a cipője csúcsán fordulni, mint a korábbi versenyzők, így pedig érintette az utolsó karikát. Utána jött Sagarinel.

Addig holtverseny volt, így óriási esély állt előtte. Kicsit idegessé is tette ez, így egy kis ideig bizonytalanul billegett az első karika előtt. Kellett egy kis támogatás, ezért elkezdett imádkozni.

Csoda történt. Sokkal könnyebbnek érezte magát a fehér hajú lány, mintha az istennő megfogta volna a hóna alatt és feljebb emelte volna. Cipőcskéire sokkal kisebb súly nehezedett, és a kedve is jobb lett. Nekivágott a pályának.

Még Rani és Rasha is ámulattal nézték, ahogy az ifjú Enalis szinte repül egyik körről a másikra, egy hiba nélkül. Következett viszont a fordulás, ami addig mindenkin kifogott. A lány egy pillanatra lehunyta a szemeit, és annyit mondott:

- Egek Istennője, légy áldott!

Ezzel megnyugtatta magát, így hiba nélkül érkezett a legkisebb karikába, megfordult a cipője csúcsán és elkezdett ugrálni a vissza irányba. Hibátlanul ment végig, mindenki gratulált neki.

Még mentek egy pár kört, ezzel jól elütötték az időt. Rani szakította meg a mulatságot, mert le kellett mennie felkísérni Tatjánát. Újra hárman maradtak a templom előtt.

- Rasha, van egy kérdésem – szólalt meg egyszer csak Sagarinel. – Mire gondolt, amikor Tatjána nővért az „utolsó lélekdarab őrzőjeként” említette?
- Elmondhatom. De előtte kérdezzük meg Usilt, hogy ő tudja-e.
- Igen, tudom. Titkát nem árulhatom el olyannak, aki nem pap.
- Helyes válasz, Usil. Úgyhogy nekem kell elmondanom. Sagarinel, ismered Valrynida törtenetét?
- Igen. Az a vége, hogy Sharjandra elzárja a harcolni vágyó leány lelkét, és egy materiális testbe küldi, ahol felismerheti a nyugalom és a béke értékét.
- Helyes. De egyvalami kimaradt a regéből, szándékosan.
- Mi lenne az?
- Valrynida lelke hat részre lett osztva, hogy ne uralkodhasson az új testén. A hatból öt darab már a helyén van, ezek: a Vezető, a Gondoskodó, a Gyógyító, a Lelkesítő, valamint az Idéző. Az utolsó darab, a Harcos találta meg a helyét a legnehezebben, mert eleddig sosem jutott el ide az a test, amiben lakozott. Tatjána hozta el végül, pontosan időben.

Az viszont nem derült ki ezúttal sem, hogy mihez képest időben, mert Tatjána jelent meg az ajtóban, természetesen Rani kíséretében. Sagarinel azonnal odarohant barátnőjéhez és úgy ölelte, ahogy csak tudta. Usil is üdvözölte a növendéket, a rá jellemző visszafogottabb módon.

- Tatjána nővér – fogott bele Rani –, hadd mutassam be bátyuskámat, a Vizek Istenségének megtestesülését, Tarujandrashayindrát, vagyis a Vizek Istenének Életteremtő Fuvallatát. De jó lesz a Rasha is. Rasha, ő itt Tatjána nővér, Valrynida utolsó lélekdarabjának őrzője.
- Ahogy Rani mondta, annak minden szavával és gondolatával – szólalt meg az ezüstbe burkolózott követ. – Légy áldott, Tatjána nővér.
- Légy áldott itt és a sajátjaid között is, Rasha – viszonozta Tatjána. Ő már túl volt a megdöbbenésen, amit az jelentett, hogy az öt másik töredék-őrző csakis rá várt.
- Tudod-e, hogy miért vagyok most itt?
- Annak alapján, amik eddig történtek velem, most is közelebb kerülök a végső célhoz.
- Nem. Azért, mert a barátaid közbenjártak az érdekedben. A többi barátnak magának kellett elém járulnia.

Zavart csend lett úrrá a társaságon.

- Illetve persze azért is, amit mondtál, nővér. Remélem, ezt a kis csínyemet megbocsátod.
- Az Egek Istennője, Sharjandra szolgájaként gyakorlom kegyelmem. Légy áldott, Rasha. – Ezután odament az ezüstbe öltözött követhez és jobb hüvelykujját ráhelyezte az ő homlokára.
- Köszönöm, Tatjána nővér. Most kérlek, hadd adjak át valamit, amire hamarosan szükséged lesz.

Tarujandra követe egy áttetsző leplet vett elő a kámzsája ujjából, amiről körben ezüstösen csillogó díszek lógtak. Nem csak a szélein, feljebb is csüngtek a míves kézműves munkák. Az alsó díszek hosszúak voltak és hegyesek, a közbensők pedig mintha terelni akartak volna valamit.

- Bár most még csak egy furcsa lepelnek tűnhet – kezdte egyszerre Rani és Rasha, majd ekkor eldöntötték, hogy az folytassa, aki a nővérnek adományozza – szóval most még idegenül fogod kézbe, de ez egy pajzs lesz a következő nagy próbatételed folyamán. Ezt a harcot a hited vívja majd, és mint Valrynida egyik őrzője, biztos vagyok a diadalodban.
- Akkor hogyan kell használnom? – kérdezte Tatjána.
- Az őrség ismeri az előkészületeket, bizd magad rájuk. Onnantól viszont rajtad áll minden.
- De mégis, hogyan segít majd ez nekem?
- Ezt fogod megtanulni az elkövetkező években – vette át a szót Rani. – Ne ijedj meg, ez a materiális világban csak napokat jelent majd – így, hogy a lelked immár nem kell a testeddel is foglalkozzon, hajlíthatjuk így az időt. Egy év elteltét egy jelentésed jelzi majd a rádiószobában.
- Bizony, folytatjuk az utunkat mi is! – mondta Sagarinel. – Továbbra is az a küldetésünk, hogy a földi felség, Valrynida újra elfoglalhassa a trónját teljes dicsőségében, és ehhez te kellesz legfőképp, Tatta! Usil bébi, mondj te is valamit!
- Maradj az úton, mi segítünk – bökte ki a fekete hajú ifjú.

Tatjána kicsit elérzékenyült, látva ezt a sok támogatást. Mindenkinek egyenként megköszönte, majd megfogta az istennő követének apró kezét és a templom felé vette az irányt. Ahogy becsukódott az ajtó, Rani átvette a leplet és elvitette egy őrrel.

Azt hiszem, ideje nektek is továbbindulnotok – mondta Rasha a vándoroknak. – Örülök, hogy megismerhettelek titeket, nagyon elhivatottak és hűségesek vagytok. Hol tartotok a küldetésetekben?

Elsőre egyikük sem tudott válaszolni, majd Usil felelt. – Most jön a neheze, azt hiszem. Clitában szerencsénk volt, mert Kramm meglepően barátságosan fogadott minket, de most jön Eiraus, Ku... bocsánat, a Mancsos Martalóc és Faust birodalma. Az utolsó és végső próbatétel.

Rasha úgy érezte, itt el lehet ejteni egy poént. – Az uszonyotokat meg ne lássák! – mondta, mire mindenki nevetett. Ezután még elbúcsúztak, aztán mindhárman eltűntek a fennsíkról.