Avatar: Az Égember

5.fejezet: Az óceán másik oldala

Kiri szemszöge:

Fel sem foghatom mit érzett a családom. Nekem olyan volt mint egy egyszerű álom. Nekik viszont egy rémálom, csak a valóságban. Nem sokon múlt az életem és én ebből semmit nem érzékeltem. Ahányszor csak szóba hozzák az esetet nem tudok elvonatkoztatni. Folyamatosan ugyanarra az egy dologra emlékszem. De ötletem sincs mire utalhat az hogy „vegyél észre". Gondoltam arra is hogy ezt a két szót Eywa üzeni, de a lényegére nem jöttem rá, hogy mit kellene észre vennem. A napjaim nagy része eseménytelenül telik. A környezetemben mindenki boldog és alig várják a napot hogy a tulkunok hazatérjenek. Én is kíváncsi vagyok rájuk, de képtelen vagyok felhőtlenül örülni. Addig nem amíg a végére nem járok hogy mindenek anyja mit vár pont tőlem. Épp azokat a gyógynövényeket csomagoltam amiket anya itt hagyott nekem, amikor Tuk berohant és elkezdett húzni.

-Kiri, Kiri! Gyere, ezt nézd! - lelkendezett.

-Tuk, semmi kedvem ezt csinálni, hagyj békén. - mondtam lelombozva.

Természetesen nem hallgatott rám és tovább húzott. Amikor kiértünk és megláttam a nagy éljenző tömeget, megértettem hogy mit akart a húgom.

-Ugye megnézhetem közelről is őket? - vigyorodott el Tuk.

-Hát persze. - mosolyogtam rá.

Nem tudtam hogy ennyire izgatott a tulkunok miatt, de jó volt látni ahogy minden féle akadály nélkül mosolyogni tudott. Sőt nem csak mindig mosolygott, hanem boldog volt. Régebben sokszor hittem azt hogy megjátssza, de nem. Ő az én mindig élettel teli kishúgom. Egymás kezét megfogva vetettük bele magunkat a vízbe, majd egy ilu segítségével közelebb mentünk egy tulkunhoz. Lenyűgöző élőlények, Pandora egyik ha nem legértelmesebb teremtményei. Tuk játszott a kisebbekkel, én addig messziről csodáltam őket. Valahogy nem vitt rá a lélek hogy velük együtt játszak. Úgy éreztem még nem jött el az ideje. Az egész nap a tulkunokról szólt, sőt az egész hét. Az elején azt hittem ezek a napok képesek elterelni a gondolataimat, de hamar rájöttem hogy ez nem így van. Minden egyes éjszaka hallom az elsuttogott szavakat, melyekre felriadok és képtelen vagyok visszaaludni. Már akkor tudtam hogy minél előbb rá kell jönnöm az üzenet értelmére, mielőtt a családom bármit is észre vehetne a különös viselkedésemből. Egy nap ugyanúgy egy ilun ültünk Tukkal amikor a parton felsorakoztak a Metkaynák. Eléggé dühösnek látszottak, ami felettébb furcsa volt. Egy nyugodt nép, ok nélkül nem támadnak senkire.

-Menjünk oda, nézzük meg. - szólalt meg hirtelen Tuk.

-Még mit nem. Ez a felnőttek dolga, nem a miénk. - szóltam rá kicsit erősen.

-Dehát nemsokára te is felnőtt leszel. - értetlenkedett.

Igaza van. Egy hét és tizennyolc leszek. Hogy milyen gyorsan telik az idő. Pedig nem sokkal a tizenhetedik születésnapom után jöttünk el otthonról.

-Éppen ezért nem megyünk. Most én vigyázok rád. Nem és kész. - határoztam el.

Már csak az hiányzott hogy Tuknak valami baja essen. Kicsi még ahhoz hogy megértsen dolgokat. Anya és apa mindhármunknak megadták az esélyt hogy normális gyerekkorunk legyen. Szeretném hogy a gondtalan gyerekéveit élvezze még egy jó darabig, és ne kelljen túl hamar felnőnie. Ahogy ezen gondolkoztam egyszer csak arra lettem figyelmes hogy Lo'ak megy el mellettünk szintén egy iluval. A nyomában pedig ott siet Neteyam.

-Mi történt? - követeltem választ idősebb testvéremtől.

-Gyorsan, utána! Payakanhoz megy! - kiáltotta.

Neteyamot követte Tsireya, Aonung, majd Rotxo. A sort pedig mi zártuk Tukkal. Már akkor tudtam hogy ennek rossz vége lesz. Hiszen ha Lo'ak valami hülyeséget talál ki, annak sosincs jó vége. Az óceán közepén hamar szembejött velünk egy hatalmas tulkun. Érzésem szerint maga Payakan. Lo'ak nem sokat gondolkozott. Látta hogy valami nagy fémdarab áll ki az uszonyából, amit megpróbált kihúzni.

-Lo'ak! - ért oda Neteyam.

-Ne oktass ki! Inkább segíts, mielőtt ideérnek! - mutatott egy közeledő hajóra.

Perpillanat nemigazán érdekelt hogy egy gyilkos tulkunnak segítünk. Gyorsan kellett cselekednünk. Az iluk segítségével kiszedtük azt a valamit Payakanból.

-Most pedig tűnjünk innét! - kiáltotta Neteyam.

A hajó már vészesen közel volt. Csak egy menekülési út maradt. Az óceán. Amint alámerültünk a hajó aljából fura szerkezetek jöttek elő és kezdtem követni minket. Túl sokan voltak, ezért szétváltunk. Úsztam ahogy csak tudtam, de nem voltam elég gyors. Szerencsére időben találtam egy kis búvóhelyet, de nem tartott sokáig. Az a valami ami üldözött, rögtön szétszedte. Éreztem a fájdalmát és azt is hogy egyre dühösebb vagyok. Akkor valami átkattant bennem. Az egy dolog hogy keresnek minket és meg akarnak ölni, de hogy mi mindenre képesek a saját céljaik elérésében.. Egyszerre dühített és félelmet ébresztett bennem. Az óceán mintha álmából ébredt volna fel. Egy másik növény elém nyúlt és visszatartotta azt a fém micsodát. A testemet elárasztotta az energia, amit az óceánon keresztül közvetítettem. Valami áradt belőlem, amiért az óceán úgy érezte meg kell védenie. A hínárok eltakarták az üveget amin keresztül az ember látott, így gyorsan elmenekültem. Pillanatokkal később már nem éreztem semmit. Az erőm annyira elfogyott hogy alig bírtam úszni. És ez pont a legrosszabbkor jött. Egy másik ócskavas jött felém. Nem tudtam tovább küzdeni. Ahogy közeledett az a valami egyre homályosabb lett a látásom. Felkészültem a végre. Még ott motoszkált bennem a gondolat, hogy mi van ha a testvéreim nem tudtak elmenekülni? Nem gondolhattam ilyenekre. Nagy túlélők, biztos jól vannak és nem esett bajuk. Ó Eywa, bárcsak így lett volna.