I Miss you TodoBaku

1

Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem kéne el késnem az első nap.

-FIGYELJ MÁR A LÁBAD ELÉ FELEMÁS BAROM!-Hallottam meg a már jól ismert hangot, szőke tüskés haj, vörös szem, igen ez Bakugou. Már 3 éve az osztálytársam, és talán az egyetlen akivel beszélek.

-Bocs Bakugou-kun. -Azzal tovább indultam volna, ha a szőke nem ránt vissza.

Meg fogta az ünneplőm gallérját s szinte már vészesen közel húzott magához.

A szívem ezerszer hevesebben vert mint általában. S fogadni mernék hogy az arcom hasonlít a hajam jobb oldalához, vörös.

Vörös mint az Ő szeme.

Nem tudom miért, vagy mióta vált ki ilyen érzéseket belőlem, de nem bánom.

Hisz mindig is az ellen akartam lenni amit apám tett.

Ő egy okos, kedves lányt szánt mellém, de én Őt akarom és nem mást.

Fogalmam sincs mióta vagyunk így, de elvesztem a szemében ahogy ő az enyémben.

Jelenleg sem a késés, sem az iskola nem érdekel.

Csak is Bakugou.

-Egy csókért megbocsájtok. -Oly hallkan mondta e szavakat, hogy csak én halljam.

Ha lehet az arcom még vörösebb lett.

Ajkam mosolyra húztam s megszakítottam azt a kevés távolságot ajkaink közt.

Nem is emlékszem, mikor kerültünk ilyen közel egymáshoz.

-Oi Todoroki-kun, jól vagy?-Bökte meg a vállam valaki. Oldalra fordultam, csak Denki az.

-Miért ne lennék jól?-Kérdeztem vissza hallkan.

-Sirsz, először Mina-chan jött ide, de egyátalán nem reagáltál aggódunk érted Todoroki-kun. -Kaminari hangjában most nem volt ott a szokásos vidámság. Hallk volt, mintha csak félne.

Sírok? Kezem óvatosan arcomhoz érintettem s éreztem a sós könnyeket.

Melyeket minden nap érzek, mióta nem vagy velem.

-Bakugou-kun biztos jól van. -Simitotta meg a vállam Mina.

Semmit sem tudnak, hát ne mondják nekem azt hogy jól van! Ők nem látták őt! Nem érezték azt a fájdalmat amit én!

Felálltam, ki sétáltam.

Minden nap csendes, nincs már az a nevetés, sem kiabálás.

Csendben telik minden nap, régen szerettem a csendet.

Sőt imádkoztam hogy legyen egy nap ahol végre csendben vagy.

Most pedig azt kívánom bárcsak beszélnél, kiabálnál.

Nem bánom ha felemás baromnak hívsz, csak szólj hozzám.

Akkoriban minden más volt. Utáltam késni, s mindig szídtalak mikor rá vettél arra hogy lógjuk el az órákat.

Csendben sétáltam melletted ahogy mindig, mikor messzebb mentünk, megfogtad a kezem.

-Katsuki, órán kéne lennünk. -Szóltam hallkan, de ő így is hallotta.

-Ugyan már, menjen a halál órára, az egyetlen ami érdekel az te vagy barom. -Magáhozz húzott s megcsókolt, lágyan de még is vadul.

Azt kívántam bárcsak örökké tartana, de levegő hiány miatt elvált.

-Mi lesz ha lebukunk?-Dőltem mellkasának, mire ő kezét derekamra tette s úgy ölelt.

-Leszarom. Az enyém vagy és akinek ez nem tetszik azt megölöm. -Nem láttam de éreztem hogy vigyorog.

Kezével derekam cirógata, míg én bele bújtam az ölelésébe.

Azóta egy órára se járok be, csak gondolkozom. Le ülök, és látom magam előtt ahogy megcsókolsz.

Hiányzol Bakugou.

🖤A következő már hosszabb lesz🖤