Ismeretlen ismerős

Chapter eighteen

- Blake szemszöge

Szerettem volna tudni, hogy mivel ijesztettem meg ennyire. Talán azzal, hogy bántom? Erre tudok csak gondolni, hisz az már megtörtént visszafordíthatatlanul és hiába bántam meg el kell fogadnom a következményeit. Ezután a beszélgetés után nem sokat társalogtunk már aznap. Én kimentem a szobából. Többnyire dolgoztam. Liamat kértem meg, hogy vigyen neki ételt és innivalót. Egész nap nem mentem be hozzá. Szégyelltem magam. De estére ez a szégyen kezdett fájdalomba torkollani. Elegem lett, hogy menekülök a problémák elől. Így erőt vettem magamon és benyitottam a szobájába. Az ágyban ült betakarózva egy könyvet olvasott, amit még én adtam neki régebben, hogy leköthesse magát. Amikor beléptem zavarodottan rám nézett, és félre tette a könyvet.
-Nem zavarok? - kérdeztem bátorságot gyűjtve.
-Nem, dehogy. -mondta. Leültem vele szembe az ágyra és egy mély levegő után összegyűjtöttem maradék bátorságomat.
-Sajnálom...- mondtam halkan, féltem ha hangosabban szólalok meg azzal megijeszteném ismét. Azt pedig végképp nem akartam.
-Nem. Nem a te hibád. - mondta majd sóhajtott egyet és remegő kezeit a takaró alá rejtette.
-Már hogy ne lenne az? Ha megfontoltabban beszélnék csak egy kicsit is ez az egész nincs. -
Erre nem válaszolt, és meg tudom érteni. Nem is lehet és nem is kell erre válaszolni. Szemével most az enyémet kereste, ami meglepett. Felvettem vele a szemkontaktust és nem nézett el. Először történt meg, de azt kívánom, hogy ne ez legyen az utolsó. Kezemet lassan az arca felé emeltem és óvatosan megsimogattam, mire lehunyta szemeit. Talán mégis válthatok még ki pozitív érzéseket valakiből? Lenne rá esélyem? Túl jó érzés ahhoz, hogy ne akarjam újra és újra elérni ezt nála. Túl fontos nekem Ő. Elmosolyodott halványan, mintha csak hallaná a gondolataimat.
-Miért csinálod ezt? - kérdezte elhalt hangon. Szomorú hangon nem mellesleg. Lehet tévedtem és mégse pozitív amit elérek..
-Nem értem. - válaszoltam.
-Miért vagy kedves egyik pillanatban? Miért vagy ártatlan és figyelmes? És szerethető? Utána meg bántasz. És dühös vagy rám, vagy a világra. Fogalmam sincs, de a következményéről van. - mondta a lány. A válaszon nem kellett gondolkoznom, a szavak ismét meggondolatlanul jöttek ki a számon és csak reménykedtem, hogy nem mondok rosszat.
-Tudod, igazad van. Kiszámíthatatlan vagyok, ingerlékeny, elmebeteg, bipoláris. És még sorolhatnám. De Ashley nem akarlak már bántani. Soha többet semmilyen formában. Fontos vagy ami azt illeti és emiatt meg akarlak inkább óvni magamtól. Sőt az lenne a legjobb, ha elengednélek. - láttam rajta, hogy lesokkolta ez a vallomás. Szeme ijedten meredt az enyémbe, az utolsó mondatomra könnyek gyűltek a szemébe.
-Ne. - mondta suttogva. Összezavarodtam. Nem akar hazamenni? A barátaihoz? A nevelőszüleihez? Az életéhez? Arcára vezettem ismét a kezem és elkezdtem óvatosan cirógatni. Meglepettségemre rátette a kezét az enyémre és jobban odaszorította.
-Kérlek Ash. Ha nem mondasz el semmit nem fogom megérteni ezeket. Szeretném érteni, hogy mit miért tettél és teszel mai napig. - mondtam halkan hadarva. Rám nézett, könnyek áztatták szemét és arcát is már, ám azokat próbáltam letörölgetni. Egy nagyot sóhajtott majd megszólalt.
-Nem mehetek oda vissza érted Blake? Lehet, hogy azt hiszed, hogy amikor elraboltál az volt életem legrosszabb történése, de nem. Közel sem, szóval ha attól félsz, hogy bántottál akkor ne törd magad kérlek, mert nem tettél semmi olyat, ami már ne történt volna meg ezelőtt. - mondta sírva. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Lesokkoltam. De gyűlöltem látni, hogy sír. Meg akartam vigasztalni, így kicsit közelebb ültem és a mellkasomra húztam a lányt, aki nem ellenkezett. Tényleg nem tőlem fél. Ami talán rosszabb, mintha tőlem tenné, hisz így nem tudom hogy segítsek vagy mit tegyek. Megvártam amíg kisírta magát, közben nyugtattam, a haját simogattam és beszéltem hozzá. Nem csináltam még ilyet, de úgy néz ki, hogy nem vagyok annyira pocsék benne, mert viszonylag hamar megnyugodott. Megfogtam a kezét.
-Gyere. - mondtam neki, majd miután felálltam felsegítettem őt is. Bizonytalanul, de szó nélkül tette amit mondtam. Kivittem a szobából majd a konyhába vezettem, ahol csináltam egy bögre teát neki. Ha már mást nem ezt megtanultam. Illetve azt is, hogy mindenki szereti a teát. Hátha ez segít. Elmondhatatlanul elveszettnek érzem magam egy kézről, másikról viszont ösztönből cselekedtem.
Miután kész lett elindultam visszafelé, a kezét megfogtam és lehetőleg magam mellé tereltem. Viszont a szobája előtt elkanyarodtam a folyosón, mire ismét bizonytalanok lettek a léptei és próbált kissé mögém húzódni.
-Nyugodj meg. Csak a szobámba megyünk. - mondtam lágy hangon. Kissé feloldotta a feszültséget, de még mindig ijedt volt. Benyitottam a szobámba, majd előre engedtem Ashleyt. Bizonytalan léptekkel bement, én pedig követtem. Szemét körbevezette a szobán minden kis részletet tanulmányozva. Letettem a teát az éjjeli szekrényemre és a kezéért nyúltam. Engedte, de nem mozdult, hiába akartam volna az ágyam felé húzni óvatosan. Leszögezte lábát és ijedten nézett a szemembe.
-Ashley semmi baj. Nem akartalak megijeszteni, csak gondoltam jobb lenne, ha ma itt aludnál. Én alszok a kanapén. Csak azt akarom, hogy a közelemben tudjalak bármi baj van. - mondtam lassan és nyugodtan. A szemében az ijedtséget valami más váltotta fel. Ezt a nézést nem ismerem. Semmiféleképpen nem boldog, de szomorúnak se nevezhető. A lényeg, hogy most követett az ágyamhoz és leült a szélére. Ezt követően maga elé nézett egy kis ideig, és amikor már meg akartam törni a csöndet nagy meglepetésemre ő tette meg.
-Honnan tudtad, hogy...hogy mit csinálj? - kérdezte.
-Én sem nagyon tudtam mit csinálok. A nővérem tette ezt mindig amikor rossz kedvem volt. Vele aludtam a szobájában és véget nem érő beszélgetéseket folytattunk. Csak gondoltam, hogy rád férne. - mondtam bizonytalanul.
-Köszönöm. Komolyan. - mondta, majd a szemembe nézett. - Hálás vagyok.
Hála. Ez volt az a szemében. Hála?
-Nekem nem kéne hálálkodnod. - mondtam.
-De. Kéne. - halkan beszélt, de értettem.
-Ash...szeretnél róla beszélni? Mert én szívesen tudok meg rólad akármit. És szeretnék könnyíteni a terhen ami rajtad van. Már ha tudok. - mondtam szégyenlősen. Ash egy pillanatra habozott, de hamar válaszolt.
-Azt...azt hiszem igen.