A történet vége

Tizenkilencedik fejezet

Eloise Blanche

Augusztus 22. kedd

Marc egész jól aludt éjszaka, csak kétszer kellett felkelnem hozzá. Kora reggel pedig már talpon voltam, összeszedtem magam és elkészítettem a tejet Marcnak, miközben ő még aludt. Szerettem volna aput minél hamarabb látni, így nem is volt kérdés, hogy a látogatási intervallum elején már megakartam jeleni. Anya nem sokat aludt, amit nem mondott, de csak rákellett néznem és egyszerűen az arcára volt írva mennyire fáradt.

- Hányra is kell menni? –kérdeztem anyát, miközben a tükörben megigazítottam a lila felsőm buggyos ujját.

- Tíztől lehet menni –mondta, és közben egy hatalmas bögre kávét kortyolgatott.

- Rendben, nem baj, ha külön autóval megyünk? A lakásomra szeretnék majd ránézni –mondtam, mire anya egy pillanatra lefagyott.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy Arthur még mindig ott lakik? –kérdezte, és a neve hallatán ismét összerándult a gyomrom.

- Persze, de ezen a héten lesz a holland nagydíj és szerintem már elutaztak –feleltem.

- Rafinált vagy, nem is tudom kitől örökölted ezt –mosolyodott el anya, de nem volt túl őszinte mosoly.

- Csak felbolygatnám az életüket, ha most felbukkannék –mondtam.

- És szerinted Marcnak jó lesz apa nélkül felnőni?

- Anya, ne kezd ezt kérlek –sóhajtottam, és inkább bementem a szobámba, ahol Marc békésen aludt. Oda léptem a kiságyához, majd megsimogattam a puha arcát.

- Lassan enned kellene –suttogtam, és közben pillanatok alatt ezernyi érzelem átsuhant rajtam.

- Annyira szeretlek –néztem rá, és közben mocorogni kezdett. Hagytam neki, hogy nyújtózkodjon egyet, majd felvettem a kezembe.

***

A babakocsival nem volt túl egyszerű bemennem a kórházba, és közben azon is paráztam, hogy ismerőssel ne találkozzak össze, de szerencsére a kórház szinte üres volt, vagyis az orvosokon és az ápolókon kívül, nem sokan tartózkodtak az épületben.

- Szerinted bemehetünk mi is? –kérdeztem, miközben a liftbe beléptünk.

- Megfogom majd kérdezni az egyik ápolót –mondta és közben Marcra mosolygott, aki a babakocsiból nézelődött. Ahogy kiléptünk a liftből, anya azonnal keresett egy nővért, én pedig Marccal hátrébb álltam. Kivettem a beszélgetésből, hogy Marcot nem vihetem be, amit meg is értettem.

- Nincs még ébren –mondta anya, ahogy visszajött hozzánk.

- Akkor mi kint maradjunk?

- Felváltva bemegyünk –tanácsolta, és ezt az ötletet teljes mértékben támogattam. Először én maradtam kint, és körülbelül tizenöt perc múlva anya kijött. A kórház a maga módján elég szép volt, de a hideg is kirázott tőle, egyszerűen utáltam itt lenni.

- Szia, apa –léptem be az egy szobás kórterembe. Jó pár gép rávolt téve és szörnyű volt így látni. Könnyekkel teli tekintettel ültem le az ágy mellé, és megsimogattam a kezét. Először bele sem gondoltam milyen megrázó lesz látni ilyen állapotban. Az ágya mellett pár dolgot meséltem neki, még ha nem is hallotta, de valamiért könnyebb volt így ott ülni. Aztán nagy nehezen, de felálltam és kimentem anyuhoz meg Marchoz.

- Jól vagy anya? –kérdeztem, ahogy kiléptem. Mivel sejtettem, hogy ez a látvány megrázhatta.

- Jól leszek, ha ő is –felelte, én pedig biccentettem, majd hosszasan átöleltem.

Tíz perccel később már a parkolóban álltunk, és miközben csuktam össze a babakocsit, anya megszólalt.

- Mi lenne, ha mi haza mennénk Marccal? Kicsit könnyebb lenne visszamenned –mondta, mire felé fordultam.

- Nem lenne gond?

- Ugyan miért? Végre az unokámmal lehetek –nyomott puszit a kezében lévő kisfiúra, aki elmosolyodott ezt követően.

- Rendben, sietek majd haza –csuktam le a csomagtartó ajtaját. Segítettem berakni anya kocsijába Marcot, majd megvártam míg kifordulnak a parkolóból, és én is beszálltam az autóba. Mielőtt elindultam volna, fellépten Instagramra és megnéztem Charles napját, amiből kiderült, hogy már Hollandiában van és ezzel elkönyveltem, hogy Arthur is már vele mehetett. Lezártam a képernyőt, majd elindultam a régi lakásomhoz, ami tuti nagyon ramatyul állhatott. Húsz perccel később megálltam az épület előtt, mert úgy gondoltam, hogy a bérelt autót úgysem ismerné fel senki. Beléptem az üvegajtón, majd felmentem a lépcsőn, már kezdtem örülni amiért tényleg nem találkozok össze senkivel, de persze túl hamar örvendeztem magamnak, mert ahogy a lakásomhoz értem, a szomszéd ajtó kinyílt. Végig néztem ahogy a szőkehajú srác bezárja az ajtót, majd lazán felnéz és az arcán annyi érzelem átfutott pár pillanat alatt, hogy konkrétan elszégyelltem magam.

- Szia –nyögtem ki halkan, mert úgy tűnt ő nem fog megszólalni. Mégis miért nincs Hollandiában? És én miért vagyok ennyire ostoba?

- Hol voltál? –kérdezte, mintha csak napokkal ezelőtt mentem volna el. Láttam rajta, hogy elképesztően dühös rám.

- Elköltöztem... –válaszoltam, de azonnal közbe vágott.

- Na nem mondod bassza meg! –túrt a hajába idegesen.

- Arthur, annyira sajnálom, de ez volt a helyes döntés.

- Helyes döntés? Itt voltam neked, számíthattál rám és egyik pillanatról a másikra leléptél! –zúdította rám az elmúlt kilenc hónap sérelmeit.

- Csak egy gond voltam nektek –mondtam, de ezzel csak rontottam a helyzeten.

- Nem, Eloise te csak elmenekültél a gondok elől! Tudod először értettelek, de aztán rohadtul dühített amiért még nekem sem írtál egy kurva szót se! Arról nem is beszélve, hogy Charles... –ahogy kiejtette a nevét, a könnyek égetni kezdték a szemem.

- A lakásodba szokott aludni néha, szerintem ezzel mindent elmondtam –mondta ki végül, és hatalmas sóhajt eresztett.

- Nem lépett tovább? –kérdeztem, mire Arthur felhorkantott.

- Nem tudom mi volt a terved Eloise, vagy mit gondoltál, de rohadtul nem úgy történt semmi sem ahogy te azt képzelted –közölte, és egyszerűen éreztem rajta, hogy annyira haragszik rám, hogy szinte feltudott volna rúgni.

- Lehetne arról szó, hogy bent beszéljünk? –kérdeztem végül, mert úgy éreztem lekell ülnöm a sok információ miatt. Charles nem lépett tovább, egyszerűen csak várt rám/ránk.

- Lehet, de kell pár perc mire lenyugszom –közölte, én pedig az ajtó felé fordultam és kinyitottam a zárat. Ahogy beléptem a lakásba, azonnal észrevehető volt, hogy takarítani szokták, de ettől függetlenül a kanapéra Charles pár pólója levolt dobva.

- Miért szokott itt aludni? –kérdeztem gombóccal a torkomban.

- Azt hitte, hogy felfogsz majd bukkanni... Mondjuk jól hitte –grimaszolt.

- Én azt hittem... Hogy jót teszek neki azzal, ha nem jövünk vissza –sóhajtottam, mire rám kapta a tekintetét a többes szó hallatán.

- Kislány? –kérdezte.

- Kisfiú, Marcnak hívják. 

Instagram: dkamilla_iroioldal

TikTok: dkamilla