A történet vége

Huszonnegyedik fejezet

Charles Leclerc

Augusztus 29. kedd

Elmondhatatlanul boldog voltam, amikor reggel arra ébredtem, hogy a kisfiam és Eloise mellettem alszanak. Marc közöttünk aludt, Eloise keze pedig rajta pihent és az én kezemet fogta. Tegnap elég gyorsan elszaladt az idő, nagy szerencsémre, mert így rátudtam venni Eloiset, hogy maradjanak itt. Persze nem is ő lenne, ha nem sorolt volna fel egy csomó érvet arra, hogy Marcnak sok fontos holmija van az anyukájánál, de végül csak rátudtam venni és így nálam aludtak. Perceken keresztül figyeltem a két csodálatos személyt, amikor Marc mocorogni kezdett, végül pedig mérgesen nézve kinyitotta a szemét. Halkan felvettem a kezembe és kiosontam vele, hogy Eloise tovább tudjon aludni. Hivatalosak voltunk anyuhoz ebédre, mivel lebeszéltem vele, hogy átmennénk hozzá, de Marcról még mindig nem beszéltem neki, bár gyanítottam, hogy már rég tudja.

- Fhu, de felbasztam magam! –rontott be kiabálva a lakásba Arthur, majd be is csapta az ajtót.

- Most ezt muszáj volt? –néztem rá kiakadva, ő pedig végig mért ahogy Marcot a kezembe fogtam.

- Bocsi, nem tudtam, hogy itt vannak –nézett Eloise táskájára, ami a bárszéken volt.

- Mindegy, legalább Marc tudja, hogy itt van a szuper nagybácsija –nyújtotta ki a kezét, hogy átadjam a kezébe.

- Óvatosan fogd –tettem hozzá, ahogy átadtam a kezébe.

- Nem vagyok hülye tudom, hogy kell fogni –válaszolta, de eléggé aggasztott ettől függetlenül, hogy a kezében van.

- Hol van az anyukád? –nézett a kisfiúra, aki morcosan nézett Arthurra, majd elnevette magát. Ja, az én érzéseimet is pont ez írja le.

- Alszik –böktem a hálószobám felé.

- Szóval visszanyerted? –kérdezte.

- Nem tudom, talán csak szerencsém volt, hogy itt maradtak –feleltem, és közben a kezembe vettem két kávékapszulát.

- Ismerjük Eloiset, ha ő nem akart volna itt maradni, akkor nem maradt volna –felelte, és tényleg igaza volt.

- Amúgy milyen rend van nálad –nézett körbe.

- Anyu itt járt?

- Nem, Eloise volt –válaszoltam elszégyellve magam.

- Összetakarított itt?

- Még főzött is –suttogtam, és igazából tagadhatatlanul boldog voltam, mert mindent jó jelnek vettem, még ha gáz is volt, hogy hosszú idő után itt járt, és ő csinált meg mindent helyettem.

- Szerintem ezt elkönyvelheted annak, hogy újra együtt vagytok –közölte vigyorogva, és közben a nappaliba indult Marccal.

- Gondolod? –tettem be az egyik kapszulát a kávéfőzőbe.

- Jó reggelt! –jött elő Eloise a pólómban, ami majdnem a térdéig ért.

- Szia! –köszöntem, és nagyon reméltem, hogy nem hallotta a beszélgetésünket.

- Helló! –köszönt Arthur, miközben Marcot terrorizálta a nappaliban, aki a hülye öcsémen nevetett.

- Oké, szóval bébiszitterünk is van? –kérdezte mosolyogva, és átnyújtottam neki a kávét, ami éppen kész lett.

- Szerintem nem örülne, ha ezt most meghallotta volna –jegyeztem meg halkan.

- Lehet –kuncogott, majd elindult a nappaliba.

Nem tudtam levenni róla a szemem, így próbáltam nem túl feltűnően bámulni a csupasz lábait, de így is tudtam, hogy észrevette.

***

Eloise Blanche

Mrs. Leclerc feltépve nyitotta ki az ajtót, nekem pedig elképesztő gyomorgörcsöm volt, még ha nem is féltem Charles anyukájától.

- Sziasztok! –köszöntött, és engem ölelt meg elsőnek. Marc babahordozóban volt, amit Charles tartott a kezében, és pár másodperccel később ezt észre is vette Pascale.

- Ő itt? –nézett ránk felváltva, majd elsírta magát.

- Miért titkoltad el előlem? –kérdezte elszomorodva, majd ahogy beléptünk a házba rögtön ránézett a kisfiúnkra.

- Én hibám –szólaltam meg.

- Nem, én csak... -kezdte Charles rögtön, de elakadt. Hiszen tényleg én voltam a hibás, mert elmenekültem innen, és ő neki fogalma sem volt mikor jövök vissza.

- Mindegy, most már legalább tudom –vette ki a hordozóból Marcot.

- De csodálatos vagy! –mondta szipogva.

- Sajnálom anyu, hogy nem szóltam róla –ültünk le a nappaliba.

- Tudom, hogy szakítottatok, mindenről tudok szóval megértem.

- Biztos nem haragszol? –kérdezte Charles bizonytalanul.

- Biztos.

- De ajánlom, hogy ennek a kisbabának mindent megadjatok, és ne drámázzatok itt nekem!

- Jól van, anyu szerintem mindketten tisztában vagyunk ezzel –sóhajtotta Charles. Láttam Mrs. Leclercen, hogy kicsit neheztel ránk, de egy órával később már sokkal jobb kedve volt, és ugyan úgy beszélgetett velem is, mint régen.

- Jut eszembe! –pattant fel Mrs. Leclerc, amikor már a konyhában ültünk.

- Jött egy leveletek –mondta, majd kiment a helyiségből, és pár pillanattal később egy fehér borítékkal jött vissza. Charles kezébe nyomta, akinek el sem kellett olvasnia, rögtön tudta mi áll a levélben.

- Meghívtak minket az éves Monacoi bálra –mondta, mire felkaptam a fejem.

- Az olyan szép szokott lenni!

Charles elmosolyodott majd, amikor Pascale elfoglalta magát Marccal, felém fordult.

- Lenne kedved eljönni velem? –kérdezte, mire elmosolyodva bólintottam.

- Anyuék biztosan vigyáznak majd Marcra –tette hozzá.

- Szerintem kérni se kell őket –biccentettem és hagytam, hogy Charles összefonja az ujjainkat az asztal alatt.  

Instagram: dkamilla_iroioldal

TikTok: dkamilla