A történet vége

Első fejezet

Két évvel később

Eloise Blanche

Szeptember 1. péntek

Beléptem a lakásba és próbáltam a lehető leghalkabb lenni. Ahogy beljebb mentem, Charles a kanapén feküdt és a tévét nézte, de nem úgy tűnt, hogy túlságosan lekötötte volna a sorozat.

- Hol voltál? –nézett rám, ahogy meghallotta az érkezésemet.

- Gretchennel találkoztam –feleltem.

- Értem –fordította vissza a tekintetét a képernyőre.

Nagyot sóhajtottam, majd letettem a kabátomat és a táskámat. A fürdőbe léptem és ahogy a tükörben megpillantottam magam, teljesen összetörtnek, fáradtnak láttam és éreztem magam. Hittem abban, hogy idővel minden ugyan olyan jó lesz, mint régen... De kezdtem teljesen feladni. Hosszú fürdőt vettem, majd ahogy kiléptem a folyosóra, elindultam a hálószobába. Charles nem volt bent, ami már nem lepett meg. Viszont próbálkozni szerettem volna, így visszamentem a nappaliba.

- Jössz aludni? –kérdeztem, mire rám nézett.

- Igen, még ezt megnézem –bökött a tévé felé, én pedig bólintottam, majd visszamentem a szobába. Tudtam, hogy nem fog bejönni, de legalább próbálkoztam és nem vághatja a fejemhez, hogy nem teszem.

Bebújtam a takaró alá és annyira idegennek éreztem az egész szobát, mint még soha. Ez napról napra csak rosszabb lesz. Hogy mikor romlott meg ennyire a kapcsolatunk Charles-al? Igazából magam sem tudom, de azt igen, hogy mi már nem voltunk azok, akik régebben. Az ő szeme előtt csak a karrierje lebegett, én pedig egész évben csak vártam és vártam, hogy végre itthon legyen velem. Eltávolodtunk és kezdtem azt érezni, hogy ez helyre hozhatatlan.

Szeptember 2. szombat

Kora reggel ébredtem fel, és ahogy átfordultam a másik oldalamra, nagy meglepetésemre Charles mellettem feküdt. Napok óta nem volt ilyen, és muszáj volt kihasználnom és megsimogatnom az arcát. Ahogy ezt megtettem, kinyitotta a szemét és halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Hiányzol –suttogtam, és fátyolossá vált a tekintetem.

- Te is nekem –sóhajtotta, de inkább úgy éreztem, hogy csak azért mondja, mert muszáj. Gombóc nőtt a torkomban mert tudtam, hogy neki igazából már nem hiányzom.

- Csinálok reggelit –nyeltem nagyot, és kimásztam az ágyból. De mielőtt a konyhába értem volna, a fürdőbe fordultam be és bezártam az ajtót. Megkerestem a telefonomban Gretchen nevét és hívást kezdeményeztem.

- Igen, drágám? –szólalt meg Gretch, de én a sírástól nem tudtam, egyszerűen csak belesírtam a telefonba és éreztem, hogy a szívem darabokra tört.

- Eloise? Mi történt?

- Hahó!

- Hívjam Charlest??

- Ne! –nyögtem bele a telefonba.

- Szükségem van rád –szipogtam.

- Elmenjek érted?

- Igen.

- Egy óra és ott vagyok –mondta aggódalommal teli hangon.

Ahogy letettem a telefont, felálltam a padlóról, majd megmostam az arcomat, nem akartam, hogy Charles lássa, hogy sírtam. Nem akartam, hogy tudja mennyire megtört. Amikor végre összeszedtem magam, kiléptem a folyosóra. Charles már a konyhában volt és pirítóst csinált amikor beléptem.

- Kérsz? –kérdezte, de nem nézett rám.

- Nem.

- Ne haragudj –szólalt meg hirtelen.

- Pontosan melyik dolog miatt? –kérdeztem, és hirtelen harag lobbant bennem.

- Ezt meg hogy érted? –fordult felém.

- Hónapok óta alig foglalkozol velem/velünk, hetek óta rideg vagy velem, és napok óta nem aludtál velem!

- Szóval én vagyok a hibás –állapította meg, mintha nem a valóságot mondtam volna.

- Miért? Én vagyok?

- Nem, de én nem hibáztalak semmiért, te meg állandóan ezt teszed! Sajnálom, hogy a karrierem fontosabb nálad! –a szavai felértek egy pofonnal.

- Mármint... Eloise, ne haragudj! –döbbent rá mit mondott, de végül is az igazságot vallotta be.

- Megyek, találkozom Gretchennel –fordítottam most én hátat.

- Gretchennel mi? –horkant fel, és nem tudtam ezt mire vélni.

- Nem hiszed el, hogy vele találkozom?

- Én nem állítottam ilyet –vont vállat és elérte, hogy nála legyen az utolsó szó esélye, mert most ő fordított hátat.

Dühösen, csalódottan mentem be a hálóba, majd a gardróbba és felöltöztem. A hajamat csak összekötöttem, és mire kész lettem Gretchen már írt is egy üzenetet, hogy megérkezett. Kiléptem a fürdőből, és ahogy elindultam az előszoba felé, Charles ismét megszólalt.

- Gondolom Gretchennek öltöztél így ki –mondta, de úgy tettem mintha meg sem hallottam volna.

- Szóval most ezt játsszuk? Nem hallod meg amit mondok?

- Mi a francért kellene figyelnem rád? Hiszen nem vagyok neked fontos, te sem vagy az nekem –bújtam bele a puma cipőmbe, meg a vékony kabátomba és kirontottam a folyosóra.

Gretchen az épület előtt várt Pierre-el együtt, akit nagyon szerettem, de most nem igazán örültem a jelenlétének.

- Itt a másik hercegnő –szólalt meg Pierre, és kiszállt a kabrióból.

- Szia, Pierre –köszöntem, mire a napszemüvegét levette.

- Jól vagy?

- Pierre, menj és verd meg szépen a haverodat –szólalt meg Gretchen,

- Igen is, asszony –tolta vissza a szemére a napszemüveget, majd beindult.

- Köszi, hogy eljöttél –indultam tovább az autó felé, majd beszálltam Gretch mellé.

- Na mesélj!

Szerettem volna sírás nélkül elmondani mindent Gretchennek, de ahogy kiejtettem az első szót, a könnyeim megállíthatatlanul potyogni kezdtek. A szívem összetört és úgy tűnt, hogy a történetem rohadtul nem egy tündérmese.

Sziasztok! Remélem teszeni fog a harmadik rész is! Próbálom a lehető legjobban megírni!🫶🏻❤️

Instagram: dkamilla_iroioldal

TikTok: dkamilla