2.Fejezet

25 5 7
                                    

Eleinte nem értettem miről beszél Hannah, de amikor leszálltunk a buszról, és megláttam az ismerős alak mellett álló sötét barna hajú srácot, azt hiszem első látásra levett a lábamról. Aztán...

Aztán, amikor Evan intett nekünk ő is felénk fordult. Ekkor pedig megpillantottam a mögüle kikandikáló platinaszőkeséget, és a pillanatok alatt felépülő álomkép ripityára tört. Azonban nem volt sok időm ezen gondolkozni, hiszen a megállótól csupán néhány méterre volt a kávézó bejárata, ahol ránk vártak.

‒Sziasztok! ‒köszönt lelkesen Hannah, majd a barátja karjaiba vetette magát és egy rövid csókkal üdvözölték egymást.

‒Szia babe! ‒mosolygott le rá Evan. ‒River, ő itt Hannah, a barátnőm. Hannah, ő itt River a legjobb barátom nagyjából óvodás korunk óta, csak ez a barom képes volt Amerikába menni, hogy ott tanuljon! Ezért nem találkoztatok még. ‒mutatta be őket egymásnak szórakozottan.

‒Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek!‒mosolygott rá a barátnőm megfordulva Evan ölelésében.

‒Szintén! Már sokat hallottam rólad ‒villantott rá egy féloldalas mosolyt River. Oh, istenem az a mosoly... ‒Ő pedig itt az én barátnőm, Sophie ‒húzta maga mellé a szöszit, aki mosolyogva körbeintegetett. A mosolya nem bájos volt, inkább erőltetett, olyan igazi üresfejű libás.

‒Halika!

‒Szia! ‒mosolygott rá a barátnőm rejtett gúnnyal. A fiúk nem vehették észre, de én tudtam, hogy első pillantástól kezdve utálja a lányt és tökéletes versenytársat láttak egymásban. Kár, hogy ebbe engem is belerángattak...

Már épp kezdett volna kínossá válni, hogy én csak tétlenül állok a két párocska között, amikor más szempontból vált kellemetlenné a helyzet, ugyanis nyolc szempár szegeződött rám egyszerre. Sophie és River amolyan „Te meg ki vagy??" pillantással méregettek, Evan és Hannah pedig azzal a felismeréssel, hogy engem még be sem mutattak. A barátnőm kapcsolt először és a kezemet megfogva maga mellé húzott.

‒Ő pedig itt a legeslegjobb barátnőm, Caroline.

‒Sziasztok! ‒integettem kissé megilletődve, egy mosolyt erőltetve az arcomra. Nem sikerülhetett túl biztatóra.

-Hello! -intetf vissza River és beletúrt a kissé össze-visszameredező barna hajába.

‒És ő kivel érkezett? ‒fordult körbe látványosan Sophie majd a végén gúnyosan rám mosolygott. Hogy miért bennem látta a konkurenciát? Jó kérdés. Annyi ideig nem méregettem a barátját, hogy ez veszélyt jelentsen rá. Ráadásul az én külsőm teljesen átlagos volt az övéhez képest: Hosszú, sötét szőke (enyhén hullámos) hajam van, tengerzöld szemeim, szemüveges vagyok, átlagos testalkattal és kb 170 centis magassággal. Csak egy enyhe sminket viseltem és a béna karácsonyi pulcsim a kabát alatt: az ajkaimon vöröses árnyalatú de halovány ajakbalzsamot, korrektort és szempillaspirált. Persze ha tudom, hogy ilyen gráciákkal kell versenyeznem, akkor nyilván jobban odateszem magam, de hát na. Egy adventi vásárban töltött délutánra ez pont elég.

‒Velem ‒vigyorgott rá a Hannah, bár nekem inkább vicsorgásnak tűnt.

‒Nem így értettem... ‒válaszolt a lány miközben kihúzta magát és hátradobta hosszú haját a válla felett.

‒Szerintem menjünk be ‒szólt közbe River összenézve Evan-nel és kicsit közelebb húzta magához a lányt. Olyan volt, mint egy harapós csivava a flexi póráz végén.

‒Jó ötlet! Hölgyeim? ‒karolt belénk Evan közénk lépve és bekísért minket a kávézóba, szorosan nyomunkban az álompárral.

Bent aztán helyet foglaltunk az egyik hátsó asztalnál, a kávézó sarkában. Szeretem ezt a helyet, igazán hangulatos. Egy kis üzletről van szó, a Somerset House-nál található jégpályától kb. 5 percre. A falak világos színűek, így kontrasztban állnak a sötét bútorokkal. Bár azt hiszem ez minden Starbucks-ról elmondható... Na mindegy, azért leírtam ☺.

Evan, Hannah és én belülre ültünk a fal menti kanapéra, River és Sophie pedig velünk szemben foglaltak helyet. Összeszedtük, hogy ki mit szeretne inni-enni, aztán Evan és River elmentek leadni a rendelésünk, bár kicsit nehézkesen hagytak magunkra bennünket. Én személy szerint nem akartam balhézni, az asztalra könyökölve bámultam kifelé az ablakon. Hannah viszont idegesen dobolt az asztalon, és vibrált a levegő közte illetve az egyenes háttal ülő, haját dobáló lány között.

‒Ha így folytatod lassan több haj lesz asztalon, mint a fejeden... ‒szólt unottan Hannah. Sophie csak idegesen fújtatott egyet.

‒River nem mondta, hogy ennyien leszünk ‒forgatta a szemét, majd az órájára pillantott. ‒Négyre vissza kell érnem a szüleim szállodájába. Fotózásra kell mennem ‒vázolta fel a terveit, mintha bárkit is érdekeltek volna. Gondolkozás közben a szájával úgy csücsörített, mint egy kacsa. Vajon ez a mozdulat indítja be a fogaskerekeit?

Kissé értetlenül meredtem rá, aztán az órámra pillantottam.

‒Negyed 4 van. Ha negyed óra múlva nem indulsz el biztos nem érsz oda, akárhova is kell menned...

‒Szerinted én nem tudom?! Ezért sem értem mit keresünk még itt! Mondtam Rivernek, hogy nem érünk rá!

‒Szerintem csak te nem érsz rá... ‒gondolkozott hangosan a barátnőm.

‒Csak hogy tudd, River minden fotózásomra elkísér! ‒fújtatott sértetten.

‒Khm..papucs...khm ‒motyogta Hannah köhögést imitálva, és kitört belőlünk a nevetés. Ebben a pillanatban értek vissza a srácok is.

‒Mi a helyzet? ‒kérdezte Evan a fejét csóválva egy visszafojtott mosollyal, sejtve, hogy nem éppen a legmegfelelőbb dolgon szórakozunk ilyen jól Sophia társaságában. Neki se lehetett túl szimpi a csajszi.

‒River, szívem mehetünk? ‒kérdezte a lány szinte vele egyszerre.

‒Most? Kicsim, de hát még csak most jöttünk ‒tárta szét a karját értetlenül.

‒Én azt hittem csak beköszönünk. Mondtam, hogy 4-től fotózásom van!

‒Huu, édes, teljesen kiment a fejemből! –kapott a homlokához. –Baj lenne, ha most nem kísérnélek el? Úgy is minden rendben lesz, mint mindig és apukád is ott lesz... Evan-nel pedig már vagy ezer éve nem láttuk egymást... ‒válaszolt a fiú, mire Sophie sértetten felpattant.

‒Elfelejtetted?! ELFELEJTETTED?! Hogy lehet ezt elfelejteni?? Komolyan mondom River Hale, ha most nem lennék miattad késésben... ‒aztán sértetten kivonult a kávézóból, miközben az apjával kezdett hisztérikusan telefonálni, hogy azonnal jöjjön érte.

Mi hárman először lesokkolódva néztünk utána, aztán amikor River sóhajtva leült az asztalunkhoz felé pillantottunk és újból kitört belőlünk a nevetés. Még ő is elmosolyodott.

‒Kicsit... elkényeztetett ‒magyarázkodott. ‒De egyébként aranyos...

‒Képzelem mennyire haver! ‒törölgette a könnyeit Evan. ‒Mit tud, hogy ezt elviseled neki? ‒röhögött még jobban. River csak megvonta a vállát.

‒Az ágyban nem volt rossz. De nyugi, karácsony előtt visszarepül Amerikába és szakítunk. Tudjátok, nem bírom a távkapcsolatokat... ‒húzta félmosolyra ajkait, mi pedig még hangosabban nevettünk, tőlünk visszhangzott az egész hely.

Our Christmas StoryOnde histórias criam vida. Descubra agora