Mon Chéri

43.Scott

Most úgy ültem, Charleynál, mint néhány hónapja Pete kanapéján, de az érzés nem volt ugyanaz. Hiányzott a barátom. De még így sem maradtam egyedül, és ami engem leterített, nem volt sokkal kíméletesebb a zenekar többi tagjával sem. Talán én közelebb álltam hozzá, mint a többiek, de attól még Pete halála, óriási veszteség volt mindenkinek. Már egyre jobban tudtam kontrollálni az érzelmeimet, és még ha nem is tudtam azt mondani, hogy minden rendben van, vagy hogy valaha az lesz, éreztem a változást. Lassan, enyhén, tompán, de már ez is számított.
Charley már egy ideje olyan arckifejezéssel méregetett, mint aki nagyon akar mondani valamit, csak nem tudja hogyan adja elő, vagy aki még abban sem biztos, hogy tényleg fel akarja hozni.
Engem viszont idegesített a bizonytalansága.
-Mi van? - kérdeztem egyszerűen, a türelmem határát súrolva.
- Csak a csajodon merengtem.
- Nincs csajom - szögeztem le, ámbár se a megfogalmazás se maga tény nem tetszett.
- Ne legyél már ilyen szőrszál hasogató! Tudod, hogy értem.
Tudtam, de Stephanie akkor sem volt a csajom.
-Ja - mordultam - mi a lényeg?
- Kedves lánynak látszott... - mondta óvatosan a szemét folyamatosan rajtam tartva. Nevetnem kellett ezen a hülye próbálkozásán.
- Az. Stephanie kedves lány.
- Egészen... Boldognak tűntél vele... - pedzegette tovább.
- Te is boldognak tűntél Madisonnal... És... mi lett a vége? - Kérdeztem tőle, de nem vártam választ, csak utaltam rá, hogy az a románc sem lett happy end.
Charley keservesen felnevetett.
- Ugye nem hozzám akarod hasonlítani magadat? Baszki, Scott, legalább ne én legyek a példaképed, ha kapcsolatokról van szó!
- Ne izgulj, nem vagy egy példakép típus - sandítottam rá viccelve. - De ott volt életed nője, és... hát, mindketten tudjuk mi lett a vége.
- Igen, az, hogy elkúrtam mindent - mondta komolyan, ami számomra meglepő fordulatnak számított, mert eddig nem nyilatkozott az exfeleségéről, semmilyen formában.
- Ja de azért annyira nem sajnállak... Így is rohadt jól megvagy!
Ezen olyan iróniával hörrent fel, hogy egészen meghökkentem.
- Azt hiszed, hogy ez jó? Te hülye vagy? - újra elnevette magát - Igen, Madison életem nője volt... Most nézhetem, hogy a gyerekeimet egy nyakkendős ürge neveli, ő meg... ő meg soha többé nem lesz már az enyém... Rohadt jól megvagyok... Ja... Kurvára.
Némán néztem a felindultságát, amit nem is tudtam hova tenni. Nem várta meg míg szóhoz jutok, folytatta.
- Szóval csak egy kérdésem van, szereted azt a lányt?
Mintha ez ilyen egyszerű lenne.
- Ahogy mondtad, Steph kedves. És túl jó, hogy az enyém legyen... Azt hiszem, hogy a magamfajták csak dalokat írhatnak az ilyen nőkről.
- Ha ez így lenne rohadt igazságtalan lenne a világ... - mondta kedvetlenül - Scott, ha ezt tényleg elhiszed, akkor dalokat se írj róluk, mert akkor tényleg miden el van cseszve!
- Tudod, nagyon furcsa ezt pont tőled hallani - néztem rá jelentőség teljesen.
- Miért?
- Mert eddig nem adtad jelét, hogy értékelnéd a monogám életet.
Megrántotta a vállát.
- Hülye voltam, érted? Amikor kellett volna nem értékeltem, aztán elúszott minden... De ha tényleg kedveled azt a lányt, akkor ne engedd, hogy ő is valami nyakkendős mellett kössön ki... Nem akarok papoplni, egyébként leszarom, hogy mit csinálsz... - tette hozzá csak mellékesen.
- Ja persze... - mosolyogtam rá. - Nem tudom. Nem akarom még jobban elcseszni vele ezt... Most legalább...
-Legalább mi?
- Legalább nem utál... Legalább barátok vagyunk... Olyasmi - bár, ha hozzávesszük, hogy a temetés óta, nem is beszéltünk, hát, ki tudja. Mindenesetre azt éreztem, hogy amikor legutóbb elváltunk, akkor ami köztünk volt az határozottan jó volt.
-És neked ez elég? Ne már Scott!
- Nem tudom... - mondtam elgondolkozva. Tényleg nem tudtam, hogy ez elég-e.
Miután hazamentem is egyfolytában ezen járt az agyam, hogy meg tudok-e elégedni ennyivel. Sokat járt a fejemben, Steph, minden nap eszembe jutott valami miatt, de mindig arra jutottam, hogy őt nem szabad magammal rántanom, abba a szarba amiben most vagyok.
Most viszont, hogy kicsit nyugodtabb lettem, Charley szavai addig piszkáltak míg végül írtam neki egy üzenettet. Csak hallani akartam felőle, egy kicsit beszélgetni, tudni, hogy van. Igazából arra a melegségre vágytam, ami a lényéből áradt.
Sokáig beszélgettünk, és miután letettem a telefont még többet gondolkoztam. Rajta, rólunk, hogy milyen volt a pasijának lenni, meg azon is, amit Charley mondott, hogy mennyire szar élete szerelmét mással látni.
Szerelmes voltam Steph-be, ezt most már magam előtt sem tudtam tagadni. Nem is lett volna értelme, csak azt nem tudtam, hogy ezek után, ez jelent-e még bármit. Van-e jogom újra megpróbálni vele, hogy aztán egy potenciális lehetőséget biztosítsak, arra, hogy sokadjára is elbasszak mindent. Akarná-e egyáltalán. Ebben sem voltam biztos. Talán csak engednem kellene, hogy végre boldog lehessen nélkülem.
Ott lyukadtam ki, ahol eddig mindig, hogy önző vagyok. Bármennyire is égett a pofám, az esküvője reggelén, felhívtam Jesst, és beszélgettünk. Aztán pár óra múlva az oldalán álltam a házasságkötőteremben. Azt mondta, hogy kurva nagy szarban lett volna, ha nem hívom, mert igazából nem is keresett másik tanút. Nem hittem el, ezt az idiótát, de közben kicseszettül meghatott vele. Ennyire bízott benne, bennem, hogy végül nem hagyom cserben. És mennyire kevésen múlt, de most végre talán minden sínen volt. Néhány perc volt már csak hátra a szertartás kezdetéig, de akit a legjobban vártam, őt még nem láttam sehol.
Úgy gondoltam ilyenkor már mindkét tanúnak a helyén kellene lennie, én meg elkezdtem aggódni, hogy vajon mi a franc történt, hogy Miss Pontosság még nincsen sehol. Jess-nek úgy tűnt van elég baja, nem akartam még róla is faggatni, így nem tehettem mást csak vártam, és vártam és próbáltam nem beleőrülni.
Aztán hirtelen belibbent a padsor mögül, abban a hihetetlen ezüst ruhájában, amiről tegnap mesélt, szexin feltűzött hajjal, magabiztosan mosolyogva. Tényleg fogyott, de még így is nagyon izgatónak találtam. A formás idomait csodáltam, és hiába az az észvesztő ruha rajta, máris elképzeltem meztelenül. De legalábbis a pillanatot, amikor vetkőztetni kezdem. Ő meg csak nevetett, és le mertem fogadni, hogy pontosan tudja, hogy mire gondolok. Gyönyörűnek láttam, és nem csak a dögös szerkó miatt, a szemei olyan élénken csillogtak, annyira vonzó volt az ajkain ülő hívogató mosoly. A tekintetem a nyakára, és a kulcscsontjára majd az álla vonalára siklott. Sóhajtottam, és a világ legrosszabb barátjának éreztem magam, mert nem érdekelt az egész esküvő, csak Stephanie-t nézhessem.
Pár pillanattal később azért megembereltem magam, és képes voltam a gyönyörűségen kívül más dolgokkal is foglalkozni, például azzal, hogy a legjobb barátom megnősül. Szép szertartás volt, tartottam magam, de azért még én is elérzékenyültem rajta, mondjuk nem annyira, mint Steph, aki egy zsebkendővel, a szemét törölgette. Megingatva a fejem vigyorogtam rá, ő meg 'most mi van' arccal nézett vissza rám. Minél inkább a vége felé közeledtünk, egyre izgatottabb lettem, és egyre jobban vártam, hogy végre beszélgethessünk. Még fogalmam sem volt mit fogok neki mondani, egyelőre ez nem is volt fontos. Csak egy dologban voltam biztos, hogy amikor eljön ennek a bulinak a vége, azt akarom, hogy jöjjön velem haza.
Jess és Caren ifjú házasokként indultak vissza, miután az anyakönyvvezető összeadta őket, mi pedig aláírtunk ahol kellett. Kéz a kézben vonultak a padsorok között, a vendégeik éljenzésével kísérve.
Steph lassan mellém sétált és nagyon diadalittasan mosolygott.
-Üdv idegen! - szólított meg én meg elvigyorodtam. -Végül csak eljöttél! -nézett rám csillogó szemekkel. Reméltem, hogy ez jelent valamit. Hogy sokat jelent.
-El - feleltem neki, de ahelyett, hogy bármi mást mondtam volna, az ő hangját akartam hallani.
Steph még közelebb lépett és szemérmetlenül megpiszkálta a hajam, majd szélesebb mosolyra húzta a gyönyörű száját. Rajtam azonnal az hullámzott végig mennyire szeretem, ha az ujjait a tincseim közé fúrja, vagy azt amikor belemarkol miközben döngetem.
Túl sok volt már ez a gondolat, kezdtem telhetetlen lenni miatt. És ebben a jelenlegi semmilyen állapotban ez, inkább elégedetlenség volt. Mert többet akartam, de egyelőre semmihez sem volt jogom.
-Tényleg rövid -állapította meg, engem mustrálva - de egészen jól áll. Tetszik! - mosolygott rám édesen.
-Kösz -feleltem, és egy kicsit közelebb hajoltam hozzá. -Te meg, nagyon csinos vagy! Ez a ruha... -kezdtem bele de függőben hagytam, úgyis tudta mire gondolok. Tudta, hát, bele is pirult.
-Hogy, hogy végül mégis eljöttél Scott?-kérdezte kicsit komolyabban és a kezével a karomba kapaszkodott.
-Sokat gondolkoztam rajta és...
-Jess biztos örül neki! -vágott közbe, amikor tétováztam. Nem Jess volt az oka, hogy ott voltam, illetve nem az egyedüli, és bármennyire is jellemzett ez engem, nem a nyomósabb ok.
De most még nem akartam neki elmondani, hogy miatta jöttem, hogy vissza akarom kapni. Majd, ha kettesben leszünk, és nem szegeződik ránk annyi kérdő és kíváncsi tekintet.
Most a vénáimban egy olyan szorító sürgető érzés kúszott, amitől nagyon eltökélt lettem. Még volt időm kitalálni mit mondjak neki, de most jól kellett csinálnom, mert most már mindent akartam. Nem hülye félmegoldásokat, évődést és várakozást. Most azt akartam ami, abban a néhány napban volt amíg nála lehettem. És sokkal többet is!
Ha minden jól megy és Steph még mindig érez irántam valamit, nagyon bíztam benne, hogy még mindig szeret, akkor most már végleg az enyém lesz. Nem hagyom, hogy egy nyakkendős mellett végezze, és most az a tény, hogy jelen pillanatban és is viseltem ezt a ruhadarabot, nem számított semmit.
-Én is örülök neked Scott! - mondta lassan, majdhogynem szégyenlősen, óvatosan nézve rám a hosszú pillái alól. Ez felbátorított! De csak bólintottam.
Előre sétáltunk néhány lépést, megindulva a tömeggel, hogy gratuláljunk az ifjú párnak. Kezdett valahogy magával ragadni ez az ünnepi hangulat, pedig tartottam tőle, hogy idegesíteni fog a sok vidám arc. Jó volt Jesséket ilyen boldognak látni.
Nem sok lehetőségem adódott Stephanie-vel kettesben lenni mert a vacsora előtt fotózás volt, amiben nekünk kellett az embereket irányítani. Nem bántam, mert végre részt vállalhattam rendesen, és jól láthatóan Stephet is mulatatta, ahogy a single csajokat próbáltam lerázni.
Mint last minute beesőnek, nem tudom hol jutott hely, de melegen reméltem, hogy nem a single asztalnál.
-Ti szeretnétek egy közös képet? -kérdezte bizonytalanul Caren, felváltva nézve ránk, de a kérdés főleg Stephnek szólt.
-Miért ne? -felelte mosolyogva -Benne vagy rocksztár? - küldött felém egy olyan csábos pillantást, ami után kevés dologba ne lettem volna benne.
-Oké - mondtam, mellé léptem, a kezemet pedig a derekára csúsztattam. Engedelmesen simult az oldalamhoz, engem azonnal elfogott a birtoklási vágy, de egyelőre ez még csak egy vigyor képében mutatkozott meg. De már beszélni akartam vele és minden egyes perc, csak nyújtotta a szenvedésemet. Steph-el találkozott a pillantásunk a fotó elkészülte után. Meglehet, hogy csak beleképzeltem, de az a pajkos szempár hívogatott. A képzeletemben előbb vittem szobára, minthogy bevallottam volna neki mindent. Aztán még órákig nem kerültem közelebb se ahhoz, hogy beszéljünk, se a másik eshetőséghez, mert hol engem tartottak szóval, hol őt húzták el mellőlem. Még vacsora közben is a főasztal két ellentétes pontján ültünk, ahol esélyünk nem volt két szót váltani. Kezdett frusztrálni, hogy nem jutok hozzá közelebb. Pedig azoktól a szemektől amikkel időnként felém nézett, attól a mosolytól, amit küldött forrt a vérem, és egyre kevésbé akaródzott nyugton maradnom. Közben el kellett ismernem, hogy Steph mindent klasszul megoldott, és tényleg jó volt látni, hogy a pár mennyire örült minden apró meglepetésnek. A játékok humorosak voltak, de bármennyit nevettem is nem lettem kevésbé feszültebb. Aztán vacsora végére már elegem lett és mielőtt még valaki felkéri táncolni, a széke mögé léptem.
-Szeretnék beszélni veled, kijössz egy kicsit? -súgtam a fülébe, Stephanie pedig már elvörösödve fordult felém.
-Persze - mondta és már tolta is ki a széket.
Ebben a pillanatban láttam, hogy megakadt valakin a szeme, aki jelzett neki.
-Menj előre egy perc és megyek, rendben?-intézte hozzám, én meg bólintottam, de nem hittem el, hogy basszus még most is nekem kell rá várnom. De egy percet már kibírok, akármi is lesz, csak végre beszélhessek vele.
A teraszra nyíló ajtó mellől figyeltem, ahogy egy pasas hozzá lép, fogalmam sem volt ki lehet az, de egyáltalán nem tetszett sem az ahogy ránézett, az meg aztán főleg nem ahogy a derekára fogott és olyan közel hajol hozzá, hogy a fülébe súghasson. Az egész jelenet egy kicseszett vicc volt, nekem meg már izzadt a tenyerem, hogy az a barom mikor engedi már el. Steph felé fordult, és mosolyogva mondott neki valamit.
Az ideg belém vágott, mert nagyon nem az lehetett a szitu, hogy valami részeg barom bepróbálkozott. Stephanie az én Steph-em nem szorongott, nem akart kicsúszni a keze közül. A szívem hevesebben vert most, mint eddig, de ez nem kellemes izgalom volt, hanem valami őrjítő idegesség.
Észre sem vettem, hogy a kezem közben rámarkolt a teraszajtó kilincsére, csak amikor kintről valaki bebocsájtást kért. Kizökkenve engedtem utat, majd kétségbeesetten néztem a meglepett barátom arcába.
-Ki az a fickó? - csaptam le azonnal Jessre, és közben Steph felé böktem a fejemmel. Imádkoztam magamban, hogy mondja azt, hogy az egyik meleg unokatesója.
- Az? Bryan - felelte szenvtelenül és még mindig értetlenül nézett rám. Az ereimben elhűlt a vér, mert én idióta, arra nem is gondoltam, hogy nem egyedül jön. Hogy Steph azóta már nincs egyedül.
- Az a Bryan aki az első szerelme volt? - kérdeztem rá, és nem is tudtam hirtelen ezt, hogy tudtam volna jobban konkretizálni.
- Az első? Passz, azt nem tudom, de gondolom. Régen is jártak... - mélázott el, én meg ebben a pillanatban estem szét.
Még vetettem rájuk egy utolsó pillantást, aztán Jess felé fordultam, aki észre vette a az arcomra fagyott kétségbeesést.
-Jól vagy? - kérdezte, mert nagyon nem vágta le mi bajom lehet. Hogy ezzel az egy mondatával tönkre tett. De nem az ő hibája volt, én csesztem el mindent. Elkéstem.
- Nem, kurva szarul vagyok... - nyögtem, majd megszorítottam a vállát, és egy percre próbáltam összeszedni magam - Legyetek nagyon boldogok Carennel! - mondtam, utána pedig elengedtem és kimentem a teraszajtón.
Míg a kocsiig értem, azon gondolkoztam, hogy jobb ez így, ő nálam úgyis sokkal jobb embert érdemel. Győzködtem magam, hogy rendben van, de közben nagyon fájt, hogy én már sohasem lehetek boldog. Hogy végül elszalasztottam az esélyemet arra, hogy valakit szerethessek. Mert tudtam, hogy még egy olyan nőt, mint Steph nem találok, hogy nem is fogok keresni, mert ő páratlan, hozzá fogható, egyszerűen nincs. Mert vele minden pillanat jó volt, ő volt a mindenem... Rohadtul fájt, de ki nem szarja le, csak ő boldog legyen! Legalább ő...