"ily estrella"

hét

Már nem tudtak azon agyalni, mi lett volna, ha soha nem jött volna a vihar, őket kettőjüket elsodorta a felgyülemlett vágy akkor este, ott Carlos Sainz ágyában.

Carlos ébredt fel először másnap.
A reggeli nap szemtelenül erős fénnyel sütött be az ablakon, látszólag semmi nyoma nem maradt az előző esti viharnak. Hunyorogva, amennyire csak tudott körbenézett a szobában, végig vezetve a tekintetét a földön heverő két pólón, mielőtt a mellette fekvőre pillantott.
Dorothy mit sem sejtve aludt felé fordulva, barna haja mögötte szinte már művészi káoszként szétterülve a párnán.

- Mierda. – a férfinek halkan egy spanyol káromkodás szaladt ki a száján, ahogy megdörzsölte az arcát. Óvatosan bújt ki az ágyból, és alsónadrágja keresésére indult. Mielőtt elhagyta volna a szobát felkapta a mobilját és hátrapillantott a még mindig csendesen szundító lányra. Elszúrtam.

A nappaliban ledobta magát a kanapéra, majd pár másodperc gondolkodás után azt a számot hívta, aki talán még ezek után is védené a seggét.
- Szia Carlos! – Charlotte vidám hangja hallatszódott a telefonból, de nem ő volt a cél. – Mindjárt viszem Charleshoz, egy pillanat.
- Csak nyugodtan. – Carlos hátradöntötte a fejét és úgy várakozott.
- Helló haver, itt vagyok. – szólalt meg végre Charles. – Bocs, ki vagy hangosítva, de Cha mindjárt megy.
- Ne, miattam nem kell. Minden segítségre segítségem van. – sóhajtott a spanyol. A vonal másik végén gyanús csend keletkezett mielőtt Charles megszólalt.
- Oké, Cha is itt maradt. Mi történt?
Carlos pár másodpercig nem mondott semmit, majd halkan mormolta el a választ. Szinte neki is ez kellett, hogy ténylegesen felfogja, ezért sem tűnhetett fel neki, hogy nem feltétlenül érthető a történet. – Meztelenül alszik az ágyamban.
- Ki?
- Dorothy? – Charlotte és Charles egyszerre tette fel a két kérdést, de utóbbi, amint felfogta, hogy párja többet tud, mint ő, csaknem hisztérikusan kiáltott fel.
- Dorothy?!

- Amigo, ne visíts a fülembe. Most keltem. – óvatos mosoly bujkált Carlos arcán csapattársa reakciója miatt.
- Te megfektetted Norris húgát?
- Charles Leclerc! – Charlotte dühös hangon szólt rá barátjára, aki amennyire tudta, de gyorsan normalizálta reflexeit.
- Bocsi. Bocs Carlo, nem úgy értettem. Baszki, össze kell szednem magam. – a mondat végére egyre halkult, ebből arra következtetett, hogy épp fel alá járkál a helyiségben.
- Cha? Te még itt vagy? – Carlos az utolsó fénysugarához szólt, nyugtalanul eltűrve haját.
- Természetesen. – felsóhajtott a vonal másik végén. – Miért hívtad fel Charlest?
- Reméltem, hogy megmondja mit csináljak.
- Jaj, ez annyira tipikus pasi felfogás. – nem kellett látnia a lány arcát, hogy tudja, megforgatta a szemeit. – Carlos, érzel iránta valamit?
- Persze. – a spanyol az ajkába harapott és feszülten várta mit hoz ki ebből.
- Akkor most menj be hozzá, feküdj vissza és legyél mellette, mert mindkettőtöknek erre van szüksége.
- Igaza van. – már egy nyugodt hangú Charles hallatszódott a telefonból. – És haver, ne is kezdj el Lando miatt stresszelni, ne ezzel rontsd el.
- Na, lehiggadtál? – Carlos szélesen elmosolyodott barátja tanácsán.
- Olyan szinten, hogy készülj, mert én leszek a legnagyobb rajongótok.

Carlos szót fogadott, egy kis idő múlva, miután letették a telefont, felkelt a kanapéról és újra bement a hálóba. Egy pillanatig megállt az ajtóban és onnan csodálta a még mindig alvó lányt.
- Nem tudom a spanyol szokásokat, de itt udvariatlanság bámulni.
Dorothy pár perce már a félálom stádiumban volt, úgy forgolódva, hogy lassan már átcsúszott Carlos oldalára is. A férfi csak halkan felnevetett és megrázta a fejét. – A gyönyörű nőket mindenhol megnézik muñeca.