LELKEK SÓHAJA

| tizenötödik fejezet |

― Olyan reményteli jövőt jósolsz nekem, hogy kedvem támad megölni magam.

― Daphné Éloïse! ― Chase figyelmeztetése hallatán vér tódult az arcomba. Az igazság, amit rajta kívül sosem osztottam meg senkivel úgy dörömbölt a mellkasomban, mint egy ártatlanul életfogytig bebörtönzött rab.

Miután kiengedtek a kórházból ― ahol tovább időztem a kelleténél a pszichológiai vizsgálatok miatt ―, elmentem Nicolas sírjához. Nehézkesen préseltem ki magamból egy bocsánatkérést, dacára annak, hogy a temetőbe vezető úton építgettem a monológomat. Sírva a táskámban heverő, gyöngyökkel kirakott revolverért nyúltam. Dörgött az ég, villámok vágta résen zúdult nyakamba az eső. Ujjaim szorosan fonódtak a a fegyverre, amit a halántékomhoz emeltem, keservesen felsóhajtottam. Az utolsó elsuttogott "szeretlek", az utolsó könny, az utolsó lélegzetvétel... lett volna, ha Chase nem ránt vissza a szakadék széléről. Gyenge szorításomból könnyen kiszabadította a pisztolyt. Elhajította s az a nedves fűszálak harmatos folyosóján korcsolyázva csúszott a környező tölgy aljába. Két karja magához húzott, ahol eszeveszetten verő szíve melege biztonságba helyezett. Akkor jártam Nicolas sírjánál először és utoljára.

― Le kell tennem, most kezdődik a Lelkek sóhaja. Jó szórakozást az estéhez! ― elszorult torokkal szakítottam meg a hívást, mielőtt elköszönhettek volna ők is. ― Nekem megvan ― morogtam a kínait csámcsogva. Combomra fektettem a füzetemet és jegyzetelni kezdtem minden észlelt hibát. A tökélyre törekedve részleteire szedtem a munkámat és felírtam mi szorul csiszolásra, hogy aztán a következő adásban hasznosíthassam, és egyre jobb s jobb lehessek.

A fejlődés érdekében rótt sorok összefolytak a nyelvemet bevonó alkohol hatására. Komor ábrázattal dédelgettem az üveget, mígnem a bourbon testes ízét elnyomta valami egészen más. Valami, ami rég nem volt az enyém. Tudat alatt azonban annál inkább vágytam rá.

Megállítottam a műsort és tüzetesen vizsgáltam az arcomat. Máshogy festettem a képernyőn... Amikor egy bizonyos személyre néztem. Gyémántként ragyogott arcomon a mosoly, szemeim tükörként verték vissza a fényt, amit Ő árasztott. Halvány pír táncolt a bőrömön, ahogy elnyeltem a feszültséget, ujjaimat tördelve.

― Nem, az nem lehet... Vagy mégis? ― kezemben megállt a rámentől nehezedő kanál. ― Ó, a kurva életbe! Én szerelmes vagyok Trsitan Savrinn-be.

❈⁛˖࣪ ⠀ོ ָ࣪ ꕊ⋆°'๛.

A hajnal gonosz mostohaként rugdosott ki az ágyból. Éberen masíroztam ki a konyhába, kotyogós kávét főzni. Bögrémmel a kezemben dugtam fejemet a hűtőbe, de hiába estem át már-már Narniába a nagy kutakodásban, az üres frigó kizárólag hidegével kínált bárminemű élelem helyett.

― Boldog születésnapot! ― horkantottam fel, a feketémet kortyolgatva.

Sosem álltam nagy szakács hírében, de mindig akadt valami ― akár romlott ― ennivaló, amivel kihúztam a nap végéig. A tegnapi depresszív, leginkább magányos italozást azonban falási roham követte. Azt hittem a túlzott kalóriabevitelből fakadó kajakóma kiűzi a gondolataimat, amik Tristan körül forogtak. Belemászott a fejembe az a gyerek és, mint mágnes a vasat, nem állt szándékában ereszteni. Meg sem fordult a fejemben, hogy én valaha is szerelmes lehetek Nicolas-on kívül bárkibe is, de minél tovább figyeltem magamat Tristan közelében, annál élesebben láttam a szerelmes Daphnét a tükörben. Ettől pedig halálra rémültem. Pláne, amikor másnap megláttam az üzenetet, melyben áthívnam reggelizni. Mégis hogy a fenében merült fel bennem az ötlet, hogy én, Daphné "égett piritós" Fournier reggelit készítsek Tristan-nek? Hát meg akarom én mérgezni?