BÓK
Magával még nem szeretkezni is jó, ezt mondta. Még szerencse, hogy abban a pulcsiban voltam, amiben takarítani szoktam és körbevágtam a nyakát, amitől akkora lett, hogy kinn volt az egyik vállam, így aztán azt nézte, közben, amikor beszélt. Ha a szemembe nézett volna, talán azonnal elsírom magam. Vagyis biztosan. Annyira utáltam a rövid hajat. Meg a tejet. A tea olcsóbb volt, egy filterből hatalmas kancsóval lehetett elkészíteni, rengeteg cukorral és citrompótlóval, úgyhogy a tejivást megúsztam. A rövid hajat viszont nem értettem. Mert nőni hagyni ingyenes. A szülői megfontolás az olcsó ápoltság elérése lehetett, ha már a ruhám olyan szegényes volt.
És az, hogy nem kislánynak vártak. Tizennégy éves lehettem, mikor átvettem a hatalmat a hajnövesztés felett, és beszereztem néhány divatos darabot különféle nyugatnémet segélycsomagból. Ezeket a holmikat annak az osztálytársamnak a rokonai küldték, akivel harmadikban fogadást kötöttünk arról, hogy 2000-ben felrobban-e a Föld. Ő azt állította, hogy igen. Ezer forint volt a tét, amivel tizenöt éve tartozik. A szerződés szerint nekem éjfél előtt öt perccel kellett volna átadnom a pénzt, amennyiben mégis megtörténik a katasztrófa. Már akkor sem értettem, mit fog vele csinálni öt perc alatt, és azt sem, honnan fogjuk tudni egyáltalán öt perccel korábban, hogy a robbanás majd bekövetkezik. A helyében, én egy bolt előtt akartam volna találkozni. Bár, dehogy: szilveszter éjjel zárva vannak az üzletek. Inkább egy óriási tábla csokit kértem volna, hogy azzal a számban repüljek ki az univerzumba. Azt hiszem.
A bókot meg mindig túl komolyan vettem. Már akkor is, amikor először viseltem az örökölt miniszoknyámat, zöld volt, emlékszem, és nem illett a bőröm fehérségéhez, de csak az volt, abban kellett végigmennem az utcán és állni az útjavító munkások füttyentéseit. Próbát tettem arra, hogy lelki erőből átszínezzem az anyagát addig, amíg oda érek, ahol az a fiú van, akinek tetszeni szeretnék. Nem bánom, ha nem vesz észre. Ebbe a gondolatba préseltem a szorongást. Elmentem a bolt mellett, a palacsintaárus mellett, a fagyizó mellett, a fiú mellett. Otthon voltam újra. Ezt is megúsztam, nemcsak a tejivást.
A fiú meg. Olyan átmeneti állapot. Valami gyorsan átalakuló dolog lehet a fiúság. Mint a félig sült pite. Meg kell várni, hogy harapni lehessen.
Megfogta a kezemet és nézte. Milyen szép, hogy látszik rajta a munka, ezt mondta. És egy ilyen mondattól simulni kezdenek a ráncok. Épp csak annyira, hogy mindenki észrevegye a férfi szavát rajtam. Néhány évvel ezelőtt szégyenkezve elhúztam volna a kezeimet, valószínűleg arról is döntöttem volna, hogy ez az ember büntetést érdemel: soha többé nem találkozom vele. Semmit nem sejt arról, mit gondolok, miközben udvarol. Elképzelem kisiskolás korában: ül mellettem egy sötétkék nejlon iskolaköpenyben és figyeli a táblát. Mihály. Vagyis Misi. De csak a fiúknak. A lányoknak meg Harmath. Ezt kell hangosan ordítani neki távolról, úgy szólni neki. A Harmath szája kinyílik egy kicsit, amikor a füzetéről a táblára néz és a feje felemelkedik.
A füle csak egy kicsit zsíros. Sajnos. Mert így tovább kell menni, mást kell találni, hogy pillanatok alatt meg lehessen undorodni tőle. A haját régen vágták, a tövénél nem túl gusztusos, de még ez sem elég. Nincs más, mint elképzelni, hogy az osztálykiránduláson kolbászos szendvicset eszik, és nemcsak ő, hanem a fülledt busz is tömény kolbászszagú, mintha ő böfögte volna tele. Rendben is vagyok. Ezt a szájat soha nem akarom megcsókolni. Döntök róla, magamat is nyolc évesnek képzelve. A kezemet zsebre teszem és engedem, hogy elkísérjen hazáig.
Szerintem maga Nagyváradon született, csak kilopták onnan, ezt mondta. Mert ő az emberiséget két részre osztotta: aki Nagyváradon született, meg aki nem. Kevés ismerete volt a máshol születettekről, nem is beszéltünk róluk. Csak a Lajosról, akinek a korát akarta megtudni, mert szerinte a harmincas évek közepe óta Lajos nevet embernek nem adnak. Ami persze nem igaz, mert a Lajos csak négy évvel volt idősebb nálam. És igen, vele majdnem sikerült.
